Nem tudom, olvassa-e ezt még valaki. Valószínűleg nem, hiszen már lassan két éve nem írtam ide, minek írtam volna, hiszen azóta itthon vagyok a családdal, egyre kevesebb közöm Bostonhoz és Amerikához.
Talán nem is fontos. De ez még ide tartozik.
A hazatérés után nem igazán tudtam megbékülni a helyzettel. Az agyam naponta többszörös random flashelt mindenféle képeket, helyekről, ahol voltam Amerikában, a leghétköznapi helyzetekben. Egy kávé. Egy tankolás. Egy séta. Egy parkolás.
Álmaimban rendszeresen ott voltam, költözés előtt.A tudatalattimban feleségem és a családot hibáztathattam, ami mindenféle feszültségekben tört elő, de igazán sose mondtam el, hogy miért...
Önismerettel foglalkozó segítő azt mondta, ez a veszteség számomra ugyanolyan komoly gyász, mint akár egy hozzátartozó elvesztése. Én eddig nem gyászoltam el, magamban tartogattam.
Naponta nézegettem a Google Maps Street view-ban azokat a helyeket, ahol jártunk, éltünk.
Még mindig nem szüntettem meg a Citibankos számlámat, pedig már igazán nem volna rá szükségem és költséggel is jár.
Azt is mondták, hogy ha írok egy gyászbeszédet, az segíteni fog a gyászfolyamat végigvitelében, az elengedésben.
Ez lett belőle.
Búcsúbeszéd Amerikáért
Szeretném elmondani, megosztani, mi az, amit úgy érzem, elvesztettem azzal, hogy hazaköltöztem Amerikából. Most csak arról beszélnék ami pozitív és fontos volt számomra, közben persze tisztában vagyok azzal, hogy voltak negatív dolgok is, de ez az írás most nem arról szól.
Először is, ott volt egy határozott, mégis nehezen megfogalmazható szabadság-érzetem. Tudom, ez részben annak köszönhető, hogy amikor egyedül laktam, azt csináltam, amit és amikor akartam, teljesen én osztottam be az időm, én döntöttem mindenről, nem kellett alkalmazkodnom. Ez nem kötődik szorosan Amerikához, hiszen máshol is így lett volna, ha egyedül élek. De mégis, valamilyen formában igen, mert akkor gyakorlatilag kiléptem a korábbi életemből, itt hagytam mindent és két bőrönddel kimentem élni egy idegen országba. És sokkal jobban és könnyebben ment, mint gondoltam, ez pedig azért lehet, mert valahogy összeillettünk ezzel a környezettel. Sokkal inkább a pozitív élmények domináltak már az első napoktól. Ez a saját, belső szabadságérzetem volt, de a másik, a külső ugyanilyen fontos.
Ebben a szabadságérzetben benne van valahogy az, hogy milyen hatalmas az az ország és ott éreztem mindig mögötte ezt a végtelennek tetsző földet, a tágas teret, gyakran megálltam a Millenium park tetején és elnéztem kelet felé, amerre az Atlanti-Óceán volt és éreztem mögötte ezt is... Vagy a másik irányba és tudtam, hogy amögött sokkalta nagyobb terület van, ami még felfedezhető, amire egész Európa sokszor ráféren. Vagy amikor egy csípős, friss őszi reggelen elindultam arrafelé, mert ott vettem neked a hengert... abban a kisvárosban, ami a tengerpart közelében volt, valahogy annyira szép volt az út a reggeli szikrázó napsütésben...
Benne volt ez az érzés a tágas utakban, a nagy autókban, a nyílt terekben... ahol csak laktam, mindenütt érezhető volt ez a nyitottság, ami nem csak egy építészeti térben nyilvánult meg, a kerítések hiányában vagy jelképes mivoltában, hanem szimbolikusan is, hogy nem érzik szükségét annak, hogy falakat húzzanak egymás közé, ahogy nálunk teszi mindenki. Barátságosak voltak a terek, emberi léptékűek... itthon nem tudok elképzelni egy Stevent, a kiülős bácsit Telkiben a macskájával üldögélni az utca sarkán a háza előtt egy martinivel a kezében, zenét hallgatni egy iPhone-ról, beszélgetni a járókelőkkel. Ott ez természetes volt...
Benne volt a szabadság a mobilitásban, hogy mennyire elfogadott náluk a költözés és a tárgyi dolgok elengedése, nincs az a röghözkötött gondolkodás, ami nálunk jellemző.
Az emberek néha már ostobaságig naív bizalmában is benne volt, abban, hogy a közlekedési szabályok ésszerűbbek voltak, benne volt abban, hogy sok dolgot jóval gyorsabban és egyszerűbben el lehetett intézni.
Megvolt ez a biztonságban, ahogy F.-ék nem zárták a házat, hogy az ajtó elé az utcafrontra tett csomagokból soha nem tűnt el semmi.
Benne volt a bőségben, az áruválasztékban, az online vásárlásban, a sokféleségben, a könnyedségben, ahogy ez intézhető volt.
Abban, ahogy nem itatott át mindent a politika, az egymásnak feszülő "libsi" és "jobber" jelzőkkel felcímkézettek ádáz ellenségeskedése, az ebédnél összegyűlő kollégák beszélgetése nem ekörül forgott, a sörözős-pizzázós esti összejöveteleken nem volt ez téma. Nem azokat a híreket kellett nap mint nap látnom, mennyit loptak megint tőlünk, milyen átgondolatlan törvényeket nyomtak át a parlamenten, milyen hazugságokkal mérgezik az emberek lelkét a politikusok a mi pénzünkből...
Benne volt az iskolai oktatás színvonalasabb és motiválóbb formáiban, ahogy próbálták segíteni a beilleszkedést.
Benne volt a Red Sox meccsen a közönség békés és vidám szurkolásában, ami nem ment át primitív bunkó rasszista balhézásba.
Érződött abban, hogy nem aggódtam a politikai helyzet miatt, nem frusztrált nap mint nap, úgy éreztem, alapvetően jófelé mennek a dolgok, a mindennapok problémái sokkal banálisabb és felszínesebbek voltak.
Benne éreztem a sok okos Public Radio beszélgetős műsorban, amiket rendszeresen hallgattam, a szombat déli This American Life sorozatban, a vasárnap délutáni kvízműsorokban.
Nehéz elmondani, de nagyon átélhető volt, hogy szemben a nálunk mindent átitató és megmérgező provinciális, kisstílű, mártírkodó, gyanakvó, panaszkodó, felelősséghárító, bűnbak- és ellenségkereső, ugyanakkor mégis közönyös, saját érdekeiért küzdeni nem tudó, magának jogokat követelő, kötelességeket hárító mentalitással, ott egyszerűen éreztem, a levegőben, a házakban, az utcákban, az emberekben, hogy mennyire inkább áthat mindent már generációk óta, természetes közeggé vált.
Ezt mind elvesztettem.
Volt egy kimondottan jó egzisztenciám. Soha olyan gondtalanul nem éltem anyagilag, mint kinn Amerikában - pedig vettem egy autót, fizettem a mesteremnek elég rendesen pénzt az órákért, vettem gitárokat, vettem szerszámokat, számítógépet, berendeztem több lakást, stb. Megtehettem, minden nehézség nélkül. És közben nektek is küldtem pénzt egy idő múlva rendszeresen. És még így is maradt bőven félretenni. 45 évesen kezdtem ezt, és bár az előző 10 évben sem kellett kimondottan szűkölködnöm, de nem is álltam igazán jól anyagilag soha.
Az viszont, amit ott elértem, ahogy megbecsülték a munkámat, ahogy éreztem, hogy ezért érdemes dolgoznom és ezért érdemes volt küzdenem eddigi életemben, nagyon sokat jelentett, nem azért, mert a pénz vagy az anyagi javak boldogítanak önmagukban, hanem mert a hiányuk se boldogít, sőt, inkább nyomasztóan hat.
Ott mindezek a nyomasztó anyagi gondok eleinte megszűntek, de később is mérséklődtek. Korábban soha életemben nem álmodhattam arról - így hamar bele is törődtem-, hogy itthon valaha is egy tisztes nyugati színvonalú, középosztálybeli jólétben élhetek és ott ez mégis valóra vált. Ez volt maga az Amrikai Álom, hogy a több évtizednyi kemény munkám, tanulásom, áldozatvállalásom végre értelmet nyert, mert nem csak "ahhoz képest" éreztem a munkám, tudásom és kreativitásom értékét, hanem általában véve is.
Az elején kocsit béreltek nekem, költözési támogatást fizettek - éreztem, hogy számítok.
Félhavi fizetésemből vehettem egy jó állapotú használt autót. A fizetésem harmadából egy profi új Macbookot. A negyedéből csúcsidőben egy Budapest-Boston repülőjegyet.
A munka kevesebb volt, mint otthon az előző munkahelyen és nem volt olyan nehéz, többnyire olyasmi, amit szívesen csináltam. Persze akadtak megterhelő időszakok és bosszúságok is.
Mégis, volt perspektívám, lehetőség a fejlődésre, a haladásra, hogy a dolgok egyre jobban alakuljanak. Volt egy titkos reményem, hogy ti is megszeretitek az ottani életet és tovább kinn maradhatunk még.
De mindez elment, vele a remény, hogy valaha is még egyszer ezt az életszínvonalat és ezeket a lehetőségeket elérhetjük. Ezt reálisan kell látni, sajnos többé nem fog menni. A számomra felszabadító megkönnyebbülést jelentő alsó-középosztálybeli jólétből egy hónapról hónapra élő viszonylagos bizonytalanságba kerültem vissza, ami sokkal nyomasztóbb és rombolóbb érzés, mintha nem is lett volna soha ez az egyszervolt, most már úgy tűnik, mesébe illően reményteli állapot.
Ez is egy nagyon fájdalmas veszteség, ami gyakran belém sajdult a napi anyagi problémákkal szembesülve.
Voltak helyek, voltak események, hangulatok, melyek nagyon emlékezetesek és szerettem (vagy szerettem volna) újra és újra visszatérni hozzájuk.
A Brook Farm, az az út a kis erdőn és patakon át, a temetőn keresztül bringával. A temetők, ahol jó volt sétálni, biciklizni, mert sose éreztem nyomasztónak, mint a hazaiakat.
A út Newtonon át Watertownba DJ mesterhezhez, amit több százszor végig jártam oda-vissza és minden percét élveztem.
A Deluxe Town Diner tőle pár percnyire, a Mt. Auburn st-en, ami ízig-vérig retro Amerikai étterem volt, nagyon sajátos hangulattal.
A kőbánya Adi bicikliboltjától nem messze, ahol ki van írva egy táblára, hogy a harmadik szirénajelzés után robbantanak. Az arborétum, ahol télen is voltunk és a gyerekek festettek, amin átvezet a hosszú bicikliút be a Fennway park, a Boylston street felé.
Dedhamben a folyó túloldalán a kis park és mögötte az egyik kedvenc lakóterületem. A Charles River, ahol kajakoztunk. A West Roxbury public school és az út közti kis mocsaras terület, ahol a két hattyú és számtalan vízimadár élt.
A házak közt szabadon ugrándozó mókusok, nyulak...
Needham, ahol F.-éknél lakva olyan érzésem volt, mintha nyaralnék egy erdei üdülőben.
A Millenium park, ahol annyit sétáltam és bicikliztem.
A szentjánosbogarak, amikor egész este ott bolyongtam és mámoros mosollyal néztem a rengeteg kis élő, csillogó szikrát a levegőben, a fű közt... lefeküdtem este kilenckor után a folyó melletti kis erdős rész peremén a fűre és csak bámultam a tündérfényeket. Mindez 5 percnyire a munkahelyemtől és 10 percnyire a lakástól.
A kis patak a hódgáttal... néha munka után lementem és leültem egy fának döntve a hátam és csak hallgattam a madarakat és a vízcsobogást, néztem a kutyát sétáltató vagy kocogó embereket, akik gyakran ismeretlenül is mosolyogva "hi"-t köszöntek...
A William Bird park Norwood-Walpole határán, ahová együtt is jártunk párszor.
A dübörgő lila-ezüst vonatok West Roxburyből és Norwoodból, a kis cetlikkel, amiket az ülésekre tűzött a kalauz a jegykezelés után.
A tiszta és kellemes sárga buszok, ahol Charlie carddal fizethettem és még a bringámat is felrakhattam rá.
A "Lorelei-park", amit a gyerekek neveztek el így...
A South Station, ahová szerettem megérkezni, mert utána mindig valami érdekes élmény várt és szerettem este ott várni a vonatra, mert kultúrált volt és jólesett nézegetni az embereket, találgatni, kifélék, honnan jönnek, hová mennek.
A Dunkin Donutsok, a Boston Creme-fánkokkal, a toasttal és a hash brownnal, meg a sokféle kávéval. És az úton a warwicki Goddard-park strandja felé az Oreo-shakkel...
Starbucks és a Panera, ahol kezdetben sokszor Skypeoltunk. Emlékszem az első alkalmakra, hideg tél volt, de ragyogó napsütés és én először kóstoltam olyan különleges kávét, a szemem itta be a Center st. látványát, szemben a nagy kőtömbökből épült templommal...
A "mókusos park", ahol egyszer gitároztam is, mikor megvettem Á.-nak a kis Squier gyerekgitárt és vittem haza, és közben egy félórára lehevertem a parkban, ahol sok másan heverésztek...
A magyar '56-os emlékmű, ahol gyertyát gyújtottam.
A belváros a felhőkarcolókkal, az Old State House-zal, ahol életemben először láttam egy július 4-i ünnepséget és egyszerre volt felemelő és sokkoló, hogy ugyan csak egy ideiglenesen ott élő idegen voltam, mégis nagyon megfogott, megérintett, jobban, mint bármelyik augusztus 20 itthon. Talán mert nem volt benne semmi aktuálpolitika, csak ténylegesen az emlékezés a nagy dolgokra, méltósággal, hamis pátosz nélkül. Úgy éreztem, hozzám is szól. A felvonulás korhű ruhákban, a zene, az elöltöltős puskákból leadott lövések füstje. Sokkoló volt, hogy jobban éreztem magamban a meghatottságot, a büszkeséget, az örömöt, mint itthoni ünnepségeken...
A tűzijáték, egyszer a legrosszabb hírű környéken, Roxbury-ben egy domb tetejéről bámulva, viharban, ahol a komoly felszereltségem és bringám miatt zsarunak néztek a helyiek. Vagy a másik, amit már együtt néztünk végig a folyóparton az MIT mellett és utána az elázás... a Norwood-i tűzijáték, Á. sulijának sportpályáján, ami az egyik első közös élményünk volt kinn.
És persze a Guitar Center, mellette a Fennway park, kis patakkal, közösségi művelésű kertekkel, a Northeastern Universityvel, a kollégiumokkal, a vöröstéglás házakkal, a sokszínű, egyetemistákkal teli utcákkal és persze a Red Sox stadionnal, ahol együtt és Á.-val is néztünk meccset.
A múzeumok, ahol jártunk, főleg az Elisabeth Gardner, azzal a belső kerttel... a Museum of Fine Arts… a folyó túlpartján pedig a Harvard, az MIT.
A Pru' center, aminek a tetejéről körbenéztünk.
A Newbury street a sok kis divatbolttal.
Az Aquarium a száműzött pingvinekkel.
A korcsolyázások West Roxburyben és Franklinban, amiben ugyan nem vettem részt, de jó volt látni, hogy ti jól éreztétek magatokat.
Á.val a baseball gyakorlások, a sárkányeregetés, frizbízés.
A Halloween, a töklámpások, a gusztustalan akasztott ember dekoráció, a házról házra járó vidám gyereksereg.
A Mark Knopfler, Pat Metheny és Tommy Emmanuel koncert, alig két éven belül a világ három fantasztikus gitárosát nézhettem és hallgathattam.
Sommerville a kézműves műhelyek Open House-ával, az Artisan's Asylum, ahol a CNC-t raktam össze, Cambridge az egyetemeivel és fesztiváljaival.
A Marino's market, az apró vegyesbolt a VfW Parkway és a Gardner st. sarkán, ahol 2 dollárért fél liter kávét és egy muffint lehetett kapni és gyakran megálltam ott reggelente venni ilyet. Az a mogyorós kávé... az a banános-diós vagy a citromos-mákos muffin... és a pepperónis pizzaszeletük is finom volt. Sokszor hoztam onnan ebédet, reggelit.
A mindössze egyórányi útra lévő Goddard Memorial park, a Warwick-i strandnál, ahol többször voltunk, a gyönyörú Newporti utcácskák, Providence a Waterfire fesztivállal.
Cape Cod azzal a meredek híddal, a kikötővel és a hajótúrával, az első atlanti-óceáni strandolásunkkal, Provincetown, ahol kimentünk a naplementébe a félsziget és New England legkeletibb pontjára a homokdűnék közé.
Az igazi amerikai motel, a Windrift , West Yarmouthban, a minigolfpálya Mellette, a hajókirándulás, ahonnan látni lehetett a Kennedy villát.
A bostoni freedom trail, a Constitution hajó, a belvárosi nyüzsgés, a karácsonyi bolt azzal a rengeteg borzasztó karácsonyfadísszel, a Fenuil hall.
Az autópályán a pihenő, ahol megérkezésetek után New Yorkból az új otthon felé megálltunk először enni. És utána még egyszer, mikor New Yorkban kirándulva utaztunk és még háromszor, mikor a holmikat vittem le New Jersey-be.
A World's End romantikus kis félszigete, ahonnan látni lehetett a bostoni "skyline"-t.
A biciklis-gyalogos túra az évfordulónkon a Noannet pond körül, át Westwoodon. Az indiai táncos előadás abban az erdei college-ban.
Lexington és Milford, a kis egyházi épületekben tartott magyar kézművesvásárokkal. Maynard, ahol együtt voltunk a Magyarok találkozóján, majd én árultam az ékszereket másodszorra…
A.-val az őszi körút a Maple Barnnal kezdődve, ahol a ranger kalapot vettem, aztán a tökfarmok, amelyeknél elképesztő mennyiségben és méretekben álltak gúlákba rakva a sötét sárga tökök.
Az őszi útunk egy farmra, ahol forró Apple cidert, almás fánkocskákat vettünk és szintén tele volt tökökkel.
Stow, aminek olyan gyönyörű, kis folyókkal, tavakkal tarkított üdülős a környéke, ott van a Közlekedési Múzeumot megszégyenítő veterán jármű és repülő kiállítás és show, amit aztán megnéztünk később együtt is.
Pawtucket a régi szellemjárta gyárépületekkel, ahol L. "kommunikált" egy volt gyerekmunkás szellemével.
És persze New York, ami mindössze 5 órányi autóútra volt, a mindig rohanó, zsúfolt, harsány, elképesztő, lüktető, zajongó metropolisz, ami az "igazi Amerika" egyik esszenciája volt. Ahol kétszer is voltunk, az Empire State Building lenyűgöző Art Deco stílusával és a szédítő manhattani panorámával, a hatalmas, ikonikus Brooklyn Bridge-el, a kikötővel, ahol a nyugágyakból lehetett napozás közben bámulni a Hudsont és átellenben Brooklynt, a kikötői sétálóutca cukorkaboltja, a hajózás a Liberty Islandre, a Szabadság szobor. A Times Square esti fényorgiája, a bringázás a Central Parkban, a séta a Hudson partján, a Wall Street a bikával, a WTC emlékhely.
Ez is már a múltté.
Az a sok-sok újfajta étel-ital, amit megszerettem ott.
A Riverside pizzéria, ahonnan neten rendeltem egyedi feltéttel pizzát eleinte ebédre.
A muffinok, fánkok, a banana-walnut bread, a pumpkin spice sütik és kávék ősszel, az olasz pékség mandulás sütijei.
A burgerek, U-burgerben a Big Papi, Five Guysban, ahogy épp kitaláltam, mi legyen rajta, a valódi sültkrumpli. De még a a Burger King is, ahová heti egy-két alkalommal betértem enni, az ingyenes ketchuppal...
A Quesadillas a Taco Bellben és a buritto a Chipotle-ban.
A brazil étterem Norwoodban a mindenféle grillezett húsokkal. A Seven eleven, a forró vaníliás itallal.
Az a nagyon finom fagyi Dedhamben a régi mozival szemben.
A jó minőségű tejföl, a cottage cheese, a chillis cheddar sajt, a mozzarella, a mindenféle ízesített, pörkölt mandula.
A Yoplait vaníliás joghurt és a Hannaford saját márkás banános joghurtja.
Az apple ciderek, az eggnog, a mangós gyümölcslé. A saját facsarású gyümölcslé a Bullet Expresszel.
A juharszirupos amerikai palacsinta.
A Bazaa orosz boltból a pácolt lazac.
A pepperoni szalámi. A mexikói fehér sajt.
Az indiai boltból sokféle indiai vega étel, amit gyakran ettem, mikor egyedül voltam.
A nagy zacskós szárított mangó, a mindenféle kis csokival bevont gyümölcsgolyócskák.
Az igazi "sport-hot dog" a Fenway stadionban, meccs közben.
Ezek az ételek, ízek is ott maradtak.
A yard sale-ek. Az a nagyon izgalmas rengeteg yard sale!!! Amikor a teljesen kipakolandó, felújításra váró házban böngésztünk, találgatva, mi történhetett a korábban ott lakókkal, hiszen mintha csak otthagytak volna minden emléküket. A többi, ahol a játékvasutat, szerszámokat, írógépet, Red Sox poharakat, stb. vettük...
A vásár Bostonban a South Enden, a gyöngyös-ékszeres boltok, ahol annyi mindent kerestem neked...
A Shaws, a Roche bros, a Stop&Shop, a Hannaford, a CWS, az A.C. Moore (karácsony környékén az az illat még mindig az orromban van), a Michaels, a Joanne's, a Home Depot, a Lowe’s, a Sears, a Walmart. A Granite Plaza Braintree-ben, a Target, a Macy’s, a North Face. Az iParty ott a trailer park mellett, az a rengeteg hülyeség és jelmez. Talán furán hangzik, de valamiért ezek mind-mind egy élményként köszönnek vissza az emlékeimben.
A BJ's, a Best Buy, a Bed Bath and Beyond, ahol sokat voltam a lakásfelszerelésért. De még a Stoughton-i Ikea is...
A Legacy place, ahol először csodálkoztam rá az amerikai bőségre, a Whole Food market, az L.L. Bean, az Apple shop.
A másik véglet, a Savers, ahol sok jó ruhát meg lakásfelszerelést vettünk. A Boomerang shop, a Habitat for Humanity, ahol szintén használt cuccok voltak, a lakásunk sok bútora onnan volt.
És persze az abszolút kedvenc, az Amazon, ahonnan szinte bármit meg lehetett venni, két napos szállítással... hogy lestem a UPS, Fedex, USPS autókat, vagy a jellegzetes papírdobozokat.
A Guitar Center, ahol több fantasztikus gitárt láttam és próbálhattam ki, mint amennyit egész életemben korábban, vagy egész Budapesten összesen kapható.
A Craigslist, ahol nagyon izgalmas volt böngészni és néha valami "kincsre" akadni, elmenni érte, ami mindig egy külön kis felfedezőúttá vált.
Ez is ott maradt végleg.
A tanulási lehetőségek, a gitárokkal kapcsolatban: mesterem, DJ, a Woodcraft tanfolyamok, famunka, élezés és sok más, a CNC összerakási tanfolyam az Artisan'S Asylumban.
De a legfontosabb, az a motiváltságom, az aktivitásom, ami azt az első két évet jellemezte, amikor hetente 3, de eleinte 4-5 alkalommal jártam DJ-hez órákra, utána még este és hétvégén csináltam a házi feladatokat, javítottam a gitárokat és még maradt mindeközben időm hetente 4-5 blogbejegyzést is írni.
Nem lesz több ilyen lehetőségem se.
És végre hagytam az embereket, akiket elvesztettem így, pedig úgy tűnt, már egész jól összebarátkoztunk:
A., akinek a társasága nagyon sokat jelentett, hiszen gyakorlatilag az egyetlen kinti magyar volt, akivel nagyon közel kerültünk egymáshoz. Ebből is egyre kevesebb marad...
Brian, aki mindig nagyon jóindulatú és segítőkész volt velem, kölcsönadta az autóját, lakhattam náluk, sokszor adott tanácsokat is, mikor nem tudtam, mitévő legyek.
Christie, aki olyan lelkesen kutatta a paranormális jelenségeket.
Michael, aki annyit segített a gyerekeknek a nyelvtanulásban és akivel kölcsönösen sokat tettünk egymásért.
Steven, a "kiülős bácsi", akivel szintén a végére kezdtünk jól összebarátkozni, akit én vittem-hoztam a providence-i reptérre, szintén nagy macskabolond volt és időnként olyan jól elbeszélgettünk néhány Martini mellett.
És mindenképpen DJ, a mester, akinek az egész gitárjavtás-készítés alapokat köszönhetem, de ennél sokkal többet jelentett, barát is volt, minden alkalommal még hosszasan beszélgettünk, időnként csak úgy is, ő volt az, akivel munkán kívül a legtöbb időt töltöttem, aki időnként hozott-vitt a reptérről, akinél aludhattam is az utolsó napokban. Csak utólag döbbentem rá, hogy kicsit apa-szereppel is felruháztam talán, egy bölcs, szilárd értékrendű idősebb férfi, akit nem csak felszínesen érdekelt, hogy mi van velem.
Őket is elveszítettem.
Mindezt nem szemrehányásként mondom, nem akarlak hibáztatni érte. Az én döntésem volt, a következményeit nekem kell viselnem.
Azonban olyan döntés volt, melynek a saját magamra gyakorolt hatását, annak mértékét nem láthattam előre, ez csak utólag derült ki. Jócskán alábecsültem, most már tudom.
Azzal, hogy elmondom, szeretnék mindettől elbúcsúzni, megőrizni, mint jó emléket, de elengedni, mint vágyakozást. Megtartani azt, ami megtartható, ami előre vihet és végleg magam mögött hagyni, ami visszahúz.
Ég veled, Amerika!
Budapest, 2017 augusztus 29.
A fotó 
