Történt ugyanis, hogy csütörtök este aludni mentem, még teljesen jó állapotban, péntek reggel viszont arra ébredtem, hogy szörnyen fáj a torkom. Ez nem sok jót jelent.
Munkából elslisszoltam venni valami gyógyszerfélét, amolyan Cold&Flu melegitalt, hátha... na meg a Fisherman's friend torokápoló cukorkát, az nagyon bejött mindig.
De semmi javulás, estére csak rosszabb lett.
Pedig bevetettem a fokhagymát és az otthoni gyógyteákat is mézzel.
Szombatra már egyre vacakabbul voltam, náthásan, fájó torokkal, már a köhögés is elkezdődött, trutyi jön az orrból, reggel 37, estére 38 fokos láz, teljes elesettség.

Le kellett mondanom a vasárnapi tanfolyamot is, öreg barátom, aki tartja, azt javasolta, hogy menjek el a CVS Minute Clinics-hez.
Találtam is a neten egyet negyedórányira innen, Newton-ban. Szerencsére vasárnap is rendelnek.
Felvettem a Google térképemre a helyet, a Street View-ban körüljártam, hol is van ténylegesen és hogy néz ki.
Ma reggel előkészültem, háromnegyed tízkor elindultam, hogy nyitásra odaérjek. Beütöttem a Naviba a helyet és vártam „searching for GPS...” … és vártam... és vártam... 5 perc után meguntam, nekiindultam, az út első része még ismerős volt, gondoltam, majd csak ráakaszkodik a műhódra útközben. De nem. Akkor az egyik temető bejáratánál félreálltam és restartoltam a dögöt. Ez 4-5 perc. Aztán „searching for GPS...” és vártam... Majd megint nekiindultam, még mindig bizakodva, hogy csak rákapcsolódik. De nem.
Megálltam megint kihámoztam a tokjából, kiszedtem az aksiját, full reset. Még egy restart, várakozás... „searching for GPS...”, továbbra is. Akkor olyan ingerült lettem, hogy tehetetlen dühömbe odavágtam az egészet a padlóra. Kibírta, de ettől persze nem lett GPS.
Beletörődtem és elkezdtem az útvonalat memorizálni, hol merre kell fordulni.
Végül fél 11-re odataláltam.

A CVS olyan hely, mint nálunk a DM vagy a Rossman, azzal a különbséggel, hogy beépített patikája is van, sőt, néhol ez a Minute Clinics is. Ide nem kell bejelentkezni, de csak kisebb dolgokat vizsgálnak és számos korlátozás van (életkor, vagy ha túl magas a láz, már máshová irányítják).
Tulajdonképpen nem is orvos volt, hanem practicing nurse, bármi is legyen az.

A bejárat mellett van egy érintőképernyő, ahol be kell regisztrálni, név, cím, telefon, email, milyen célból jöttél, születési idő, voltál már itt, megértetted-e, hogy fizetni kell, mivel fogsz fizetni (cash, card, check), megértetted és elfogadod-e a többoldalas szabályzatot.

Szépen kitöltöttem. Egyvalaki volt előttem, fél órát vártam. A légkondi persze ment, mint az őrült, fáztam egy szál rövidujjúban.

Közben összehasonlítgattam a magazinok címlapján a ragyogó, gyönyörű, fitt és tökéletes modelleket a többnyire kövér, trottyos, gyűrött, igénytelen külsejű vásárlókkal és azon gondolkodtam, hogy az egyik oldalon ugye az éttermekben minél több kaját akarnak rádtukmálni (lásd: Super size me), a másikon meg ezernyi biztosabbnál biztosabb módszert mutatnak a lapok, hogy szabadulj meg a kilóktól. Néztem múltkor valahol egy ilyen wellnes klinika hirdetését, egy mikronra kimért mimikájú, vakító fogsorú, megnyerőnek szánt mosolyú, sármos doki, tökéletes és méregdrága öltönyben ígért dollárezrekért biztos fogyást. Brrrr... undorító volt.

Végre sorra kerültem.
Harmincas, rövid, szőke hajú, szemüveges hölgy invitált be egy kis vizsgálóba, bemutatkozott, hellyel kínált és kérdezte, miben segíthet.
Elmondtam, hogy kezdődött a dolog és hol tart.
Először ellenőrizte a személyes adataimat és elkérte a biztosítási kártyámat. Aztán valamiféle „troubleshooting” teszt alapján végigment egy csomó kérdésen és beírogatta a válaszaimat a gépbe. Mondta, hogy úgy tűnik, ez egy elég szemét vírusos fertőzés, ami terjed mostanában errefelé. Ez az egész eltartott úgy 10 percig. Aztán átültetett a másik székre és vizsgálni kezdett, megnézte hőmérsékletem, a számban és az ujjamra rakott izével is. 98 Fahrenheit, az némi hőemelkedés.
Megmérte a vérnyomásom, rendben volt.
Meghallgatta a szívem, a tüdőm (tiszta). Benézett a torkomba, a fülembe, az orromba.
Kicsit alaposabb volt, mint amit otthon szoktak csinálni és mindig mondta, hogy mit és miért csinál, és mit talált és ennek mi lehet az oka.

Végül visszaültem, ő még kérdezgetett gyógyszerallergiáról, dohányzásról, asztmáról, stb. Aztán mondta, hogy elsősorban sokat kéne innom. Mivel a fertőzés vírusos, antibiotikumnak nem látja értelmét, ezért csak olyan szereket ajánl, amihez nem is kell recept. Egy gyulladás- és lázcsillapító, egy köptető és egy köhögéskönnyítő. Ez utóbbit a pultnál kell kérnem, mivel ugyan nem receptre adják, de regisztrációköteles, pseudoefedrin, ami kábítószernek minősül, ezért felveszik az adatait, hogy kinek adják ki.

Nagyon részletesen, nagyon pontosan elmondott mindent, a gyógyszerek lehetséges mellékhatását is, ha nem javulok vagy a lázam emelkedik, menjek a doktoromhoz (ami nincs, még sose voltam), és megkérdezte, visszahívjanak-e pár nap múlva, hogy javultam-e... igent mondtam, végül is miért ne. :)

Nagyjából fél óra volt a vizit, 20 dollár a „copay”, ezt a szót előzőleg nem találtam egyetlen szótárban se, de a várakozás alatt a Wikipédiából kiderítettem, hogy ez afféle vizitdíj, hogy az emberek ne szaladgáljanak mindenféle apró-cseprő marhasággal orvoshoz. Egyébként egy ilyen vizsgálat 80-90 dollár lenne, de remélhetőleg a biztosítóm téríti.

Aztán mentem a patikapulthoz, a patikus nagyon segítőkész volt, kijött velem megmutatni, hol vannak azok a gyógyszerek, amiket meg kellett vennem.
Aztán sor került a regisztrálásköteles pseudoefedrinre is, mondták, hogy fényképes igazolványt kérnek. Adom oda az útlevelem, belenéz, ráncolja a homlokát, tanácskozik a másik patikussal, majd valahogy megváltozott a hozzáállása, kissé hűvősen, majdnemhogy nyeglén adja vissza: sajnálja, nem fogadhatják el a külföldi útlevelet.
Kérdem, mi a baj? Azt mondja, semmi, de ők csak USA dokumentumot fogadhatnak el regisztrációhoz. Nem értettem. Mondom, másfél éve hivatalosan itt dolgozom, van társadalombiztosításom, egészségbiztosításom, magyar jogsim, útlevelem, miért nem jó? Vonogatta a vállát, hogy szövetségi törvény, nehogy szaladjak a megszerzett adaggal az utcára vagy valami zuglaborba eladni kábítószerként, és lekövethetőnek kell lennem.
Ez már megint valami eszement USA paranoia. Mennyivel lennék más, ha meglenne az a francos massachusetts-i jogsim? Mi változna? Most is tudják minden adatomat, akkor nem tudnának jobban lekövetni, csak mert van egy vacak kártyám...

Na, ezért nem fogom soha ezt a helyet igazán megkedvelni, mindig újra és újra beleütközök ebbe a gyanúsításba, csak mert egy nemzetközileg elismert azonosító okmánnyal akarom magam igazolni, amit nem ők állítottak ki.
Az égvilágon semmi értelmét nem látom ennek, nem hinném, hogy bármilyen komoly pozitív hozadéka lenne, viszont sikeresen megkeseríti annak az életét, akinek épp gyógyszerre lenne szüksége.