Ma nehéz napom volt. A landlord, illetve landlady pár napja értesített, hogy a lánya megvenné a lakást befektetésnek, ezért szeretné megtekinteni szombat dél körül.

A lakás akkori állapota nagyjából egy feldúlt gitárraktár és egy barkácsműhely gránátrobbantás után összhatásának képét mutatta.
Így nem igazán szívesen osztanám meg bemutatásra.
Péntek este közel négy órán át dolgoztam, hogy a gitárokat és alkatrészeket bedobozoljam és elhelyezzem.
Ma korán keltem és reggel fél nyolctól délig feszített tempóban próbáltam a romokat eltakarítani.

Fél tizenkettőkor még mindig szétszórva dobozok álltak és még tiszogatás, porszívózás sehol.
„Nem leszek kész, úgyse leszek kész...” vett erőt rajtam a csüggedés, de csináltam tovább. A legnagyobb baj, hogy hiába próbálom rendszerezni a dolgokat, beteszem őket ilyen-olyan dobozokba - de nincs hová lerakni, nincs szekrény, polc, csak elvétve. Így végül mindent belegyűrtem egy nagy fekete műanyagzsákba, amit építkezéseken használnak, és igyekeztem itt-ott elrejteni. A kupacokat letakartam.
Nem sokkal dél után telefonált a lánya, hogy negyed óra múlva érkeznek. Rendes, hogy ideszólt.

Akkor még hátravolt a törölgetés és porszívózás, ezeket rekordsebességgel elvégeztem, igaz, olyanformán, amit a nagyi csak úgy mondana, hogy „hát csak ahó' a papok táncolnak”.

De nagyjából megvolt minden, a lakásban azt hiszem másfél éve nem volt ilyen rend. (Mondjuk elég fura, hogy a saját kényelmetlenségeim, mikor nem találtam meg dolgokat, nem tudtak rávenni, de egy ismeretlen látogatása igen...)

Meg is érkezett a késő húszas éveiben járó hölgy, egész családjával (férj és három kisgyerek, egyikük „kosárban”.

Nagyon kedvesek voltak, kicsit zavarban is, hogy végül is egy idegen ember életébe most így betolakodtak, 5 percig maradtak, párat fotóztak a mobillal, kérdezték, kell-e valamit javítani, mondtam, hogy nem (azt elfelejtettem, hogy az ablakok borzalmasak, csak úgy húz be a hideg) és elbúcsúztak sokadszorra köszönetet mondva.
Ennyi? Ennyi. De azért jó érzés volt szétnézni utána, csak... olyan kietlennek, üresnek tűnik így. :)

Már előre elterveztem, hogy a 2:15-ös vonattal bemegyek Bostonba és bóklászok kicsit. Utoljára karácsony előtt voltam Állandó Jellegű Tettestársammal, mikor is mindenféle vicces mikulásjelmezes fiúk-lányok sertepertéltek a Quincy Market környékén, persze szarvas se maradt ki, így láthattuk Szőkenő Szarvast is, akinek nem csak szarvai, hanem szőrős-prémes lába is volt (mármint a ruhája).

A nap verőfény, az ég kék, a fok -6 körül: ideális kirándulóidő. Beöltöztem rendesen, vállamra kanyarítottam a hamuba sült Pentaxos tarisznyát és nekivágtam.

Az állomásra - ami valójában csak egy nyílt peronos megálló - 10 perccel korábban érkeztem. Gyanús volt, hogy senki se áll a peronon. Még gyanúsabb, hogy autók se voltak a parkolóban. Odamentem a menetrendhez: Hétfőtől-péntekig... nekem a szombati kéne. De nincs. Az tudtam, hogy vasárnap nincs - de már szombaton se??? Pedig sajnos már júliustól így van. Igaz, én félévente egyszer mozdulok csak ki itthonról nagyjából vonattal, ha csak úgy bóklászni mennék, amúgy leginkább a lakás 5 mérföldes körzetében járok dolgozni meg boltba, illetve heti 1-2 alkalommal Watertown-ba a mesteremhez tanfolyamra.

Bostonba nagyon ritkán mentem be, tavaly csak a Pat Metheny és a Mark Knopfler koncertekre, de mindkettőre kocsival (ami amúgy mindkétszer nagy szívás volt, mert a világ legócskább smartphone-jaként minősíthető HTC Inspire csak már a Jamaica Plain után volt képes a GPS műholdakra ráállni, szerencsére addig úgy-ahogy ismertem az utat, nem segített az újraindítás se, egy írható a javára, hogy mikor ezt már sokadszor játszotta el, mérgemben földhöz vágtam és minden gond nélkül kibírta). Nem is értettem, hiszen októberben még jártam benn, gyertyát gyújtani az 56-os emlékműnél... aztán beugrott, hogy az munka után volt, hétköznap!

Szomorú lettem hát, szerettem ezt a vonatozást, kényelmes volt, gyors volt, olcsó volt (a 35-40 dolláros parkolási díj harmada), a South Station pedig egyik legjobb állomás, ahol jártam, onnan meg elég könnyű bárhová eltömegközlekedni. Így most ezentúl egész hétvégére marad az autóval bejutás - nem egészen értem, mert azért bár én kevés ember ismerek, de vannak köztük, akinek nincs kocsija, azt röghöz kötik hétvégére? Jó, van busz, 2-3 átszállásal, nagyon ritka járatokkal...

Bánatomban betértem a DeNo's pizzériába és rendeltem két szelet pizzár garnélarákkal, spenóttal és fokhagymával. Vagy 10 percig kellett rá várnom, de megérte, finom volt.

Aztán visszasétáltam, élvezve a napsütést, és mivel tényleg jó idő volt, meg olyan ődöngős kedvemben voltam, leballagtam a temető és az iskola melletti kis tóhoz, gondoltam, ott biztos akad valami fotótéma.
A fény szép volt, délután négy felé járt, a nap már alacsonyan, de még nem naplemente, az árnyékok végtelen hosszúra nyúltak.
Érdekes, én valamiért abban a tévhitben voltam sokáig, hogy a mókusok téli álmot alszanak. Pedig nem, ez a példány is elég élénken mozgott és eszegetett.

Aztán visszafelé indultam lassan, készen tartott kamerával és éles rikkantásokkal egy kis fakopács szállt egy vékony fára és dolgozni kezdett rajta, nagyon buzgón faragta. „Kolléga” gondoltam „meg kéne kérni, segítsen faragni a gitárokat néha...”
Kicsit fotózgattam, figyeltem, amint őrszemként megjelenik a toronyban:

aztán mikor levitációs gyakorlatot mutatott be, majd elrepült, én is hazaindultam.

Talán majd 18-án, a Presidential Day-en lesz vonatközlekedés, akkor bemegyek.