Két év Bostonban (meg másfél)

Igen, Kicsim, tudom, hogy te mondtad, ajajj, nem kéne odamennem a Guitar Centerbe, mert akkor abból nem lesz mostanában kocsivásárlás, és én tényleg úgy gondoltam, hogy áááá, csak körülnézünk Briannel, nem fogok semmit se venni, mert úgysincs semmi határozott tervem, meg akkor előtte mégiscsak ellenőrizni kell a cuccokat, hogy a neten milyen tesztek meg felhasználói vélemények vannak róluk és még a mostani gitárom sincs rendesen beállítva meg alig játszogatok rajta sajnos, szóval minek is vennék...

Úgy látszik, a tegnapi hóesés tényleg csak a természet áprilisi tréfájának bizonyult, ma reggel verőfényes napsütés fogadott, hó csak foszlányokban itt-ott és nem is fagyoskodtam pizsamában, ahogy ásítozva kibotorkáltam a hálószobából.
A családdal elkerültük egymást, nem sikerült az online cicashow, megreggeliztem, a Wild Harvest-féle organic whole milk már kissé tejszerűbb volt, mint a múltkori híg lötty.
Ilyen jó időben bűn lett volna nem menni a szabadba és amúgy is már rég bringáztam. Itt volt az ideje, hogy kipróbáljam az új gatyót is, melyet múlt hétvégén rendeltem és keddre már meg is érkezett (Sporthill Northwind).

 Lesz hosszú új írás a szombati három és fél órás biciklis csavargásról, sok fotóval, ízelítőül párat beteszek, csak már olyan álmos vagyok, hogy nem bírtam befejezni.

Megint sikerült felhúzniuk, bár már kezdek hozzászokni, hogy az idegen státuszom folyamatos hátrányokkal jár és már nem keltem ki magamból, csak csendesen, hitetlenkedve csóváltam a fejem és nem értettem, megszokni és elfogadni pedig valószínűleg sose fogom teljesen.

Elnézést kérek azoktól, akik szívesen látnának már egy újabb bejegyzést, jelenleg nem tudok tartalmasat rni.
Ennek részben az az oka, hogy semmi különös nem történt a szokásos frusztrációkon kívül (nem megy a mobilnet, most épp 5 perce várok már arra, hogy bejelentkezzen a blogba, fizetési nehézségek, mármint amit nekem kéne fizetni a lakástulajdonosnak, ugyanis nincs még bankszámlám, mert nem értem rá alaposan áttanulmányozni az összes szóba jöhető bank lehetőségeit, márpedig ezt nem akarom elkapkodni, de bankszámla nélkül meg nem tudok csekket se beváltani, se küldeni, a nettel kapcsolatban épp arra szeretnék rájönni, hogy ugyan lejött már másfél megabájtnyi adat, de a blog.hu bejelentkező képernyő tapodtat se mozdult, akkor hova lett ez a sok adat? No mindegy, nagyon remélem, hamarosan megszabadulok a Sprint/Virgin párostól.
Amúgy meg a természet áprilisi tréfájaként esik a hó. Nem nevettem nagyot.
A másik ok az, hogy kicsit sok a munka, annyira, hogy szokatlan módon ma 8:20-kor végeztem, de nem volt pofám otthagyni előbb anélkül, hogy befejeztem volna.
Mostanában kicsit sok volt este a dolgom, Bluetooth headsetet vadásztam, ami jó a mobilon és a Macbookon is Skype-ra, ahol lehetett kapni, az félórányi autózásra van, az első persze nem volt jó a mobilon, mert a Skype nem támogatja az Androidon a BT-t. Ügyes stratégia, átpasszolja a megoldást a hardvergyártók és a felhasználó költségére, kénytelen voltam olyan headsetet venni, amely képes az A2DP használatára.
De ez legalább működik és kényelmes is, de időnként pocsék a hangminőség a túloldalon, de nem tudni, ez most a BT, a Skype, a mobil vagy a netkapcsolat hibája-e...
Végre egyszer szeretnék éjfél előtt lefeküdni, lévén 6:30-kor csörög a mobil, és ebéd után néha a gép előtt ülve egérmozgatás közben egyszer csak azon veszem észre magam mostanában, hogy lecsukódott a szemem és mindjárt rákoppanok az asztalra az álmosságtól.
De legalább a holnapi ebédem kész, tojásos-sajtos saláta, jelenleg még a hagymát kicsit balzsamecetben pácolom hozzá, és csináltam finom pikáns improvizatív joghurtos szószt is hozzá.
No, megyek is, nem húzom az időt tovább. Holnaptól remélhetőleg kicsit nyugisabb időszak jön.

u.i. Nahát, érdekes, azt hittem, az én időzónám szerint dátumozza a bejegyzést, de nem, ezt még éjfél előtt írtam és már elseje hajnalra tette...

Ez most amolyan "nőcis" poszt lesz, vásárlás, ruhák, kaják, cuki állatka... :)
Először is, kifogytam a táplálékból. Már csak némi magányos sajt, savanyúság meg ilyesmi árválkodott a hűtőben. A müzlis készlet is vészesen megfogyatkozott, tej is alig van, gyümölcsből se biztató a tartalék.
De ez csak az élelem. Ki kellene egészítenem a bringás felszerelésemet, kéne már vennem pár ruhát, mert az nem valami sok, amit magammal hoztam és kicsit tavasziasítanom se ártana a választékot. Újvilág, új évszak, új ruhák. :)
De nem is olyan könnyű itt ruhát találni, se méretre, se fajtára nézve.

Úgy terveztem, hogy ma már bringával megyek munkába. Reggel kinéztem az ablakon és havat láttam a gyepen meg a parkoló autókon, nem sokat ugyan, de határozottan kifehéredtek.
Megnéztem az Android helyi időjárásjelentést és -1 fokot mondott Bostonra, ami persze nem feltétlenül igaz West Roxburyben, de nagyjából helyesnek látszott, így visszarettentem.
Kocsival mentem hát megint, igaz, amúgy is késésben voltam, elaludtam, de ennek is megvan az oka, hiába fogadkoztam, hogy éjfél előtt aludni megyek, elhúztam az időt, próbáltam megérteni az itteni banki rendszert, különbségeket a checking meg saving account közt és azt, miért ilyen rémesen bonyolult az egész és miért ilyen drága és miért nincs biztonságos online fizetésre használható bankkártyájuk, mint nálunk és így tovább. Erről majd írok egy külön posztot.

Hétvégén lejár az átmeneti időszak, ameddig a cég finanszírozza az autóbérletemet. Mivel a SSN csak a múlt pénteken jött meg, az itteni jogosítványt nem tudtam még megszerezni. Ezek nélkül viszont autót nem vehetek. Sőt, mint már említettem, sok más szolgáltató elvárja az SSN-t, de nem csak azt, hanem a jogsit is, itt az a személyi igazolvány, olyannyira, hogy például ma nem tudtam előfizetéses mobiltelefonra szerződni, mert ahhoz is muszáj a helyi jogsi az AT&T-nél.

Tudom, ezek a dolgok apróságnak tűnhetnek, de valamiért mégis van jelentőségük.

Azzal, hogy egy másfajta kultúrába, másfajta szabályok közé kerültem, fel kellett adnom bizonyos dolgokat, még ha most konkrétan formális jellegűekről van is szó, mégis okoznak némi meghasonulást.
Szeretem a magyar nyelvet, mert magyar és az enyém, mert nagyon kifejező, mert hihetetlenül árnyalt... lehetne még sorolni, de a lényeg, hogy hozzá tartozik az önazonosságomhoz.

Mivel már 5 hete itt vagyok és egyre többen kérdik, „na, milyen?”, eljött az ideje, hogy nagyjainkhoz hasonlóan valami országértékelő beszédet mondjak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!

A fenti kérdésre felelni egy szóval nem tudok, sem kettővel. Egyrészt az idő kevés ahhoz, hogy megalapozott véleményt mondjak, amivel tudok szolgálni, az jobbára felszínes benyomás, megterhelve a berendezkedési időszak mindenhol nehéz átmenetével.

I got a mail. It was my Social Security Number and Card!

Majdnem 5 hétig tartott.

Megunva, hogy folyton a céges netet kell használjam az otthoni kapcsolattartáshoz, vagy lopva figyelni, mikor kapcsolja be a szomszéd a wifit, úgy döntöttem, egye fene, befizetek egy feltöltőkártyás mobilnetre.

Nos, Bruno ezermesteri kvalitásaiból egyet biztos elvesztett. Mosogatógép szerelőnek ne menjen.

Azért van, ami pozitívan meglepett a Social Security numberrel kapcsolatban.
Még a múlt hét végén felhívtam azt a helyi hivatalt, ahol beadtam a kérelmemet. Igaz, nem sok információval tudott szolgálni a kedves hangú hölgy, de nagyon udvarias és megértő volt, egyúttal a címemet is frissítettük, hiszen annak idején még nem volt szerződésem a lakáshoz, így lakcímet se adhattam meg, csak a cégest.
Ez eddig nem is nagy szám. Azonban hétvégén a postaládámban találtam egy levelet, melyben visszaigazolták a telefonos beszélgetés során megadott címváltozást és az érdeklődésemet.
A végére még kézzel odaírta az ügyintéző hölgy, ha ápr. 8-ig nem érkezne meg a válasz, ezzel a levéllel menjek be ismét az irodába.
Na, ezt azért nevezem, egy telefonos érdeklődésre 2 napon belül írásban reagálni. Le a kalappal!

Ez a szombat bizonyos szempontból fordulópont volt. Talán az első nap, mikor kicsit „otthon” éreztem itt magam, de legalábbis kevésbé volt meg az a kényelmetlen sürgető, nyomás alatti érzet. Laza, lusta szombat, derűs és biztató, elnéző, álmodozó mosollyal. Utólag jöttem csak rá egyébként, épp egy hónapja annak, hogy megérkeztem).
Kezdődött azzal, hogy péntek délután a cégtől kifelé jövet éreztem, a derekamban határozottan múlt a fájdalom, jelentősen csökkent. Mikor kiértem a parkolóba, a napnyugta szép felhőkkel fogadott, alul estébe hajló kéklőn, felül enyhén bíbor derengésbe fordulva. És a tóról (Cow Island Pond, tulajdonképpen nem is tó, most nézem csak, hogy folyó, de olyan nyugis, mintha nem is folyna, bár a "pond" valóban tavacskát, jelent) eltűnt a jégtakaró. A bérelt Pontiac Vibe-be bedobtam a hátizsákot és odaballagtam a tópartra. Végül is semmi különös, fák, zsombék, nádas, de pár madár ugrándozott már a parton, ennek nagyon megörültem, eddig ugyanis aránylag kevés madarat láttam. A víz lágyan fodrozódott az enyhe szélben, a szemközti parton jól látszottak a faházak (itt a legtöbb ház ilyen), bár még itt-ott piszkosszürke halmokban a hó utolsó utóvédjei kitartottak, de a tavasz már megjött, ez egyértelmű volt. Kicsit nyaralóhely hangulata volt.

Letelepedni idegenként egy másik országban és új életet kezdeni, otthont teremteni, létrehozni egy egzisztenciát sehol se könnyű. Egyszer már volt alkalmam végigasszisztálni egy ilyen folyamatot koreai ex-kedvesemnek, aki Szöulból költözött Magyarországra.
Bevándorlási hivatal, TB, APEH, bank, mobil, lakásbérlés, nagyjából ezeken mentünk végig, egy hét alatt szinte mindent el tudtunk intézni.

Most itt nekem az USA-ban kell ezt az utat végigjárnom, azzal a különbséggel, hogy nekem nincs itt senki, aki segítsen, de legalább a nyelvi akadályokkal nem kell megküzdenem, mint neki.

Azt kell mondjam, semmivel sem egyszerűbb túljutni a kezdeti hivatalos ügyintézésen, mint nálunk, sőt, bizonyos dolgokban sokkal rosszabb a helyzet.

Tudom, hogy ez kiválthatna flame-et, de itt nem lesz, ugyanis nem fogom hagyni, ez nem vitafórum, hanem személyes blog, ahol elmondom, amit akarok és kész. :)
Arról szól most ez a bejegyzés, miért is vettem Macintosht, konkrétan egy még nem unibody Macbook Pro-t (Intel Core2Duo 2.5 GHz, 4 Gb DDR2 RAM, Nvidia Geforce 8600GT videokártya 512 Mb VRAM, 15”-os 1440x900 felbontású csillogásmentes képernyő (ez elég ritka Mac-ben!), 2 USB, 2 FireWire port, Ethernet, DVI monitorcsatlakozó, DVD író.
Ez így ugye nem nagy szám, aki nem nagyon otthonos a műszaki részletekben, annak mondom, hogy ez kb. 2 éve volt aránylag élenjáró konfiguráció a középketagóra felső szegmensében. Most már túlhaladottnak számít. Hogy miért is adtam érte ki használtan 1200 dollárt, mikor egy százassal drágábban vadonatúj i7 processzoros, 17”-os képernyőjű Windows-os notebookot kaphatnék? Na jó, kaptam hozzá egy HP PSC 2335 all-in-one másoló/szkenner/nyomtató kombót, de ez aligha ér többet 50 dollárnál...

Ez a vasárnap azzal indult, hogy kibotorkálva a fürdőszobába észleltem, a vécétartály ismét folyik. Azaz a legutolsó használat óta egész éjszaka folyt. Kiváló.

Szétszedtem és megpróbáltam rájönni, mi a baja. Alapvetően egyszerű mechanika, de a működése bizonyos fokú gyártási és összeszerelés pontosságot feltételez, ha ebből a tartományból kikerül, a konstrukció önmagában hordozza a hibás működés szükségszerűségét. És nem, nem kínai, az van ráírva, hogy made in USA.

Ez most amolyan általános elmélkedés, eszmefuttatás arról, milyen is az élet.

Itt ülök Amerikában, West Roxburyben, egy első emeleti, illetve magasföldszinti lakásban, amiben egy kerti asztalon, két kerti széken és egy matracon kívül egyelőre nincs más használható bútor (ja, de, az előző lakó, aki amúgy az új munkaadóm személyzeti főnöke, itt hagyott két bárszéket a reggelizőpulthoz), iszonyú rumli van (igen, „büszkén” bevallhatom, hogy egy töküres lakásban is tudok rumlit csinálni), mögöttem életem legjobb gitárja, egy kompozit anyagokból készült, finn gyártmányú Flaxwood Liekki, előttem a kerti asztalra fektetve egy fekete bútorlap, ami megnöveli a pakolhatósági felületet, ezen tőlem balra egy tál eper (már fogyóban) jobbra az osztrák kollégától – aki épp az én érkezésem után pár nappal tért haza egy hasonló kétéves szerződés lejártával - „örökölt” kis asztali lámpa, a fénye szépen átszüremlik a 2009-es évjáratú kaliforniai Ménage à trois vörösboron (Zirfandel, ugye ezt hívják mifelénk cirfandlinak, Merlot és Cabernet Sauvignon elegye), nem rossz a bor, de az árához képest nem is nagy szám, itt 8 dollár alatt nem nagyon láttam üveg bort, nálunk 1500 Ft körül már egész jókat kapni. Ezt a szöveget pedig egy 15”-os Macbook Pro-n gépelem, miközben a tegnap vásárolt FireWire külső diszkre a Time Machine éppen biztonsági mentést csinál. Igaz, kétéves és használt, de az enyém és el se tudom mondani, mennyivel kellemesebb érzés használni, mint egy Windowsos PC-t, még ha az hardveresen sokkal erősebb is.

Mivel a blog első bejegyzései még hónapokkal ezelőtt születtek, de csak most szántam el magam a publikálásra, ha a helyes időrendi sorrendben akarod megismerni a történetet, mindenképpen az első bejegyzéstől kezd (a legalsó a sorrendben) és onnan haladj felfelé.

Az írás a fenti dátum idején készült, de csak most, 2011 februárjában tettem olvashatóvá.

Reggel ébredés, kicsit furán, hol is vagyok? Összeszedtem magam, felöltöztem, bepakoltam a hátizsákba, pontosabban kiszedtem belőle, ami nem kell, és lementem a hallba.

Keith velem nagyjából egykorúnak és hasonlóan alacsonynak bizonyult – ez utóbbi határozottan pozitív volt. :) Egyébként is azonnal megkedveltem, nagyon barátságos, közvetlen, ugyanakkor céltudatos, nem beszél fölöslegesen. Beültünk a 7-es BMW-jébe és elvitt egy kis étterembe reggelizni, azt mondta, gyakran járnak ki oda ebédelni. Látható szívélyességgel, törzsvendégként üdvözölték, de velem is nagyon kedvesek voltak. Na igen, ez a fajta személyesség és közvetlen stílus szokatlan egy magyarnak, de érdekes módon, nem hatott bratyizósnak.

Az írás a fenti dátum idején készült, de csak most, 2011 februárjában tettem olvashatóvá.

Másnap reggel úgy terveztük a hölggyel, hogy a 7:30-as busszal megyünk vissza a reptérre, gondoltuk, az legkésőbb 8-ra ott lesz. Mikor leadtam a szállodai kulcskártyát, visszakaptam az előző este a szobaszámhoz tartozó kis fakkba leadott útlevelet.

Lassan kihurcolkodtunk a szálloda elé, az eső szemerkélt, az úton jókora tócsák, vártuk a buszt.

Meg is jött, mivel ez a szálloda a hotel felé eső utolsó, az egész busz tele volt már, csak szűken szabott állóhelyek voltak. És dugó, de elég durva. Annyiban érdekes volt, hogy ásatások és ókori emlékek mellett haladtunk lassan, vigyorogtam is magamban, milyen hülyén hangzik itt Rómában, hogy „római kori emlékek”.

Az írás a fenti dátum idején készült, de csak most , 2011 februárjában

 tettem olvashatóvá.

Miután hazajöttem Bangkokból, még hétvégén, sőt hétfő reggel is vacakolnom kellett az ottani projekt fájlokkal, voltak mindenféle kérések, változtatások, és a kollégák számára is elő kellett készíteni.

Közben persze készülni kellett az utazásra is és még Bangkokban rájöttem, hogy nincs elég normális ruhám. Úgy értem, itthon elmegy, de azért az USA-ba bemutatkozni nem biztos, hogy ilyenben kéne, lerí róla az enyhe kelet-európai topisság. :) Sose voltam egy divatfi és a ruházkodás anyagilag nálam a legalacsonyabb prioritásba sorolt téma, de most kitettem magamért, a bangkoki út során megspórolt napidíj egy részét ebbe fektettem.

Hozzáértő barátnői (bár akkor még a kapcsolat csak nagyon kezdeti stádiumban volt - a szerk. megjegyzése) segítséggel vettem két nadrágot, egyet az Espritben, ehhez még egy inget és egy kardigánszerű felsőt is, a másikat a Marks&Spencerben, és végre, végre, azt érezhettem, hogy nem vagyok torzszülött, ugyanis akadt olyan nadrág, azt hiszem először életemben, mely derékban is jó volt, és a hosszából se kellett 10 centit levágni.

Ez a bejegyzés még a fenti dátum idején készült, de csak most, 2011 februárjában  tettem olvashatóvá.

Kétségek persze vannak, azok mindig jönnek nálam. De ez egyszer biztos vagyok benne, hogy ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki, még ha kockáztatnom is kell.

A mostani munkámmal már egy-másfél éve elégedetlen voltam, részben személyes okokból, részben a munkában történt változások miatt. Róka fogta csuka. Mivel különleges, csak élesben megtanulható, a cégnek se könnyű, ha új ember kell, mert fél-egy év, mire bevethető lesz, és a rutin még úgy is sokára jön csak meg.

Nekem meg ugyanolyan nehéz új helyet találni, egyrészt mert már 44 elmúltam és ebben a korban a munkaadók már általában leírják az embert, mehet a szemétbe, hacsak nem felsővezető. Menedzserek előnyben. De aki „csak” egyszerűen jó szakember, azt éppen a tapasztalata és a specializáltsága ejti csapdába, „túlképzettségre” hivatkozva egyszerűbb állásokat nem kaphat meg – valójában az igazi indok, hogy egy frissen végzett, ugyan tapasztalatlan dolgozó kevesebbel is beéri.

Ráadásul a szakmában nagyon kicsi az ide-oda mozgás és a cégek ismerik egymást elég jól, ha a szakterületen akarok elhelyezkedni, hamar visszajut az információ, az pedig egészségtelen.