Tudom, hogy ez kiválthatna flame-et, de itt nem lesz, ugyanis nem fogom hagyni, ez nem vitafórum, hanem személyes blog, ahol elmondom, amit akarok és kész. :)
Arról szól most ez a bejegyzés, miért is vettem Macintosht, konkrétan egy még nem unibody Macbook Pro-t (Intel Core2Duo 2.5 GHz, 4 Gb DDR2 RAM, Nvidia Geforce 8600GT videokártya 512 Mb VRAM, 15”-os 1440x900 felbontású csillogásmentes képernyő (ez elég ritka Mac-ben!), 2 USB, 2 FireWire port, Ethernet, DVI monitorcsatlakozó, DVD író.
Ez így ugye nem nagy szám, aki nem nagyon otthonos a műszaki részletekben, annak mondom, hogy ez kb. 2 éve volt aránylag élenjáró konfiguráció a középketagóra felső szegmensében. Most már túlhaladottnak számít. Hogy miért is adtam érte ki használtan 1200 dollárt, mikor egy százassal drágábban vadonatúj i7 processzoros, 17”-os képernyőjű Windows-os notebookot kaphatnék? Na jó, kaptam hozzá egy HP PSC 2335 all-in-one másoló/szkenner/nyomtató kombót, de ez aligha ér többet 50 dollárnál...
Azért, mert a hadverparaméterek nem írják le, milyen is egy géppel dolgozni, illetve tulajdonképpen ez nem csak munkaeszköz, konkrétan nekem inkább nem is az, hiszen személyes használatra vettem, a kapcsolattartás, a hobbim, a média központja, ezért mindennapi használati tárgy. És itt jön a képbe az, hogy a szoftver, a Windowstól teljesen eltérő operációs rendszer és a gondos, szinte mindenre odafigyelő tervezés mennyi olyan apró részlettel rakta tele ezt a szerkezetet, amitől egyszerűen kellemesebb, gördülékenyebb, problémamentesebb a használata, és ez már olyan nagyságrendben színvonalasabbá teszi, amiért érdemes többet fizetni.
Nézzük csak a töltőt, mint amolyan mellékes kiegészítőt. Először is, a kis trafója sokkal jobban tárolható és szebb, mint bármelyik notebooké, nem csak egy amolyan szükséges rossz, amit belenyomtak egy böszme, fekete műanyag dobozba, hanem harmonikus, dizájnos szerkezet, nem csak formáját tekintve. A villásdugó lehúzható adapteres, tehát ország váltás esetén elég csak ezt a kis végét cserélni. Ráadásul a dugó fémrésze behajtható, így utazás közben nagyon praktikusan pakolható, semmibe nem akad bele, hiszen a másik végén pedig két kis nyúlvány van, amire a kábel felcsévélhető, még arra is gondoltak, hogy a gépbe csatlakozó dugó mellett egy kis kapocs van, amivel maga a dugó rárögzíthető a vezetékre. Ha éppen nem akarod a kis nyúlványokat használni, azok is behajthatók, teljesen kompakt így. Ha nem lenne elég ez, vagy nem tudom a trafós adapter közvetlenül a falba dugni helyhiány miatt, semmi baj, mert van hozzá egy hosszabb kábel is, amit az előbb már említett cserélhető dugó helyére lehet csatlakoztatni, ami mellesleg biztosabb és kicsúszás-mentesebb, mint a hagyományosa megoldások.
És még nem ért véget a tápegység okosságainak ismertetése: a gép oldali csatlakozója ún. MagSafe, azaz nem kell fizikailag beledugni a gépbe, csupán odanyomni a csatlakozófelülethez a négy érintkezős, lapos kis dolgot, mágnesesen tapad a helyére, ami azzal az előnnyel jár, hogy ha véletlen beleakad valaki és megrántja, nem húzza magával az egész gépet, hanem szépen csak leválik a helyéről. Ja, és hülyebiztos, mindegy, alsó vagy felső felével felfelé dugjuk be, tulajdonképpen nincs is megkülönböztetve. Pici, de szintén okos részlet, hogy LED van építve a csatlakozóba, melynek színe tájékoztat a töltésről.
Lám csak, ennyi a csatlakozó, és hol van még a gép... olyan apró figyelmességek, hogy a fényérzékelővel felszerelt billentyűzet-világítás automatikusa kapcsolódik fel, ha besötétedik. A touchpad használatát nagyon egyszerű megszokni, a két ujjas érintéssel scrollozás sokkal jobb megoldás, mint a többi gép oldalt definiált gördítőzónája, hiszen bárhol használható.
A hangerő, a képernyő-világítás, a médialejátszó vezérlése, a gyakran használt dolgok, mint a számológép, a naptár, stb. egy gombnyomással elérhetők, nem kell hozzá, Fn vagy Ctrl vagy egyéb kombináció. A távirányítóval teljes szórakoztatóközponttá alakíthatjuk, válogathatunk a videók, zenék, képek lejátszása közt, akár egy házimozi rendszerre rákapcsolva.
Az, hogy biztonsági mentése is milyen kifinomult, szintén példaértékű. Ha elindítom a Time Machine-t, az ellenőrzi automatikusan a géphez kapcsolt külső eszközöket és a talált külső winchesterre automatikusan felajánlja, hogy ez lesz a Time Machine eszköz. Ettől kezdve nem csak az egész rendszerről lesz egy totális biztonsági mentés, hanem a Time Machine óránként végez mentéseket a háttérben, és a visszaállítás során valóban vissza lehet menni az időfolyamban, és a bármelyik nap (természetesen, ha aznap be volt kapcsolva a gép elég ideig ahhoz, hogy legalább egy mentés történjen) állapotát visszaállítani, egy napon belül pedig órákra visszamenőleg tehetem meg ugyanezt.
Mindezt észrevétlenül teszi a háttérben.
Az is nagyon jó benyomást tett annak idején, mikor Anyunak megvettem az újabb iMac-et és a régi eMac-ről a FireWire kábellel összekötés után a Migration Assistant negyed óra alatt áthúzott mindent automatikusan, az összes login jelszót, felhasználói nevet, internet eléréseket, alkalmazások ugyanúgy működtek, mint előtte, tulajdonképpen a felhasználó szempontjából teljesen „átlátszóan”, mintha pusztán a hardvert cserélte volna ki, gyorsabbra, nagyobbra, halkabbra de a rendszer teljesen ugyanaz maradt volna. Mennyivel leegyszerűsíti ez a hardverben a váltást! És semmi driver probléma, semmi inkompatibilitás, minden levél, minden fotó megmaradt, pedig az új rendszeren már frissebb és nagyobb tudású szoftverek voltak ugyanarra a funkcióra!
No igen, ez persze feltételezi, hogy az operációs rendszer eleve tartalmaz egy jól kezelhető böngészőt, levelezőt, fotószerkesztő és archiváló szoftvert, zenelejátszót, dokumentumkezelőt, ami elbánik a MS Office fájlokkal, stb.
Mindezt olyan szép, logikusan kialakított, szemre is tetszetős, átgondolt grafikus környezetben, ami gördülékenyen működik, egyszerűen élmény használni, nem véletlenül lett ma már kulcsszó az informatikában a user experience, a felhasználói élmény, ami részben esztétika és design, részben ergonómia, részben innovatív műszaki megoldásokat jelent, olyan módon, ami megkönnyíti az informatikában járatlan, vagy annak technikai részleteivel foglalkozni nem akaró felhasznál dolgát. És ebben az Apple mindig egy generációval járt a konkurensek előtt, ezt kár lenne tagadni. Rengeteg apró kis figyelmesség, gondosság, kreativitás, egységes stílusjegy, amit felfedezhetünk az általuk készített dolgokban olyasféle hozzáállást, megközelítést, tervezési filozófiát takar, amit más gyártónál nem találni és bár sokan próbálták-próbálják imitálni, de sose lesz meg ugyanaz az eredmény. (Tulajdonképpen akkor, tavaly Karácsonykor született meg bennem a döntés, miután Anyu új gépét előkészítettem és visszamentem az én – amúgy csúcsteljesítményű - Windows 7-es céges notebookomra és felsóhajtottam elhúzott szájjal, mert annyival lehangolóbb volt azt használni...)
Persze ennek megvan az ára, részben abban, amit kifizetünk érte (de épp most soroltam fel a többlet tartalmat ezért), részben abban, hogy kötöttebb a használható konfigurációk és szoftverek választéka, részben valamelyest „függésbe” kerül az Apple használó a cégtől és persze az Apple termékek se hibátlanok, van rajtuk fejleszteni való, vannak apróbb-nagyobb bosszantó dolgaik, szériahibáik, de ezzel együtt is szerethetőbbnek érzem.
Mindenki eldöntheti, megéri-e neki ez a kompromisszum, egyelőre én úgy látom, nekem igen. Nem vagyok technosznob, bár nagyon szeretek mindenféle új kütyüt használni, de iPhone-t se vettem (még) :), helyette a hasonló tudású HTC-t használok már több mint egy éve, nagyjából elégedetten, mert abban úgy találtam, az jobban megfelel az igényeimnek, még ha a felhasználói élménye egy kicsit gyengébb is, ezt elismerem.
De ahányszor a céges PC-re kell átállnom, aztán visszajövök a saját Mac-emre, mindig megerősödik az érzés, hogy jól döntöttem, hogy nem csak a technikai paramétereket és az árat vettem figyelembe.
Tegnap elmentem egy Apple Store-ba, ugyanis a gép eredeti oprendszere (mivel 2 éves) még több verzióval régebbi, mint a mostani, ami rajta van. Ezzel nincs is gond, de ha újra kéne installálnom, vagy másik indítólemezt készítenem, vagy csak akarok rá egy Windowst is, kell az újabb oprendszer lemeze. Így mindenképpen vennem kell, nem is drága, 30 dollár.
Mikor beléptem a boltba, hosszú, tágas teremben találtam magam, a falak mentén polcokon mindenféle Apple cuccok és kiegészítők, a teret 3 részre osztotta két hosszú asztalsor melyeken a különböző Mac modelleket lehetett nézegetni és kipróbálni.
Az eladók többnyire huszonéves fiúk-lányok, kettő állt a bejáratnál headsettel és kezükre csatolt iPad-del. Mindjárt megszólított az egyik, hogy tudna-e segíteni, megkérdezte a nevem, elmondtam a problémámat, erre odavezetett egy másik eladóhoz, aki szakmailag jobban értett hozzá, gyakorlatilag átadott neki némi kísérőinformációval. A második srác rögtön nevemen szólított, készségesen válaszolgatott, bár nem tudott minden kérésemre ajánlani megoldást, de ezt elég szívélyesen és profin kezelte le. Végül maradtunk annyiban, hogy megveszem a Snow Leopard oprendszert, amit levett a polcról és a kezembe adott. Azt hittem, valami pénztárhoz kell menni, de nem, elővett egy mobiltelefonnak látszó kis kütyüt, azon lehúzta a bankkártyámat, kérdezett pár adatot, név, irányítószám (ez utóbbi az adó miatt kell, államonként más), email cím, ide elküldik a számlát e-mailben.
Se aláírni, se PIN kódot megadni nem kellett.
A tranzakciós bizonylatot az egyik asztal aljából varázsolta elő, nem is láttam, hogy lenne ott nyomtató, mintha csak bűvészmutatvány lett volna, az asztal alá nyúlt és előhúzta.
Mindenesetre elég pozitívan különbözött a hazai hardver boltokban tapasztalható vásárlási folyamattól. No igen, ez is benne van az árban.
