Az írás a fenti dátum idején készült, de csak most, 2011 februárjában tettem olvashatóvá.

Másnap reggel úgy terveztük a hölggyel, hogy a 7:30-as busszal megyünk vissza a reptérre, gondoltuk, az legkésőbb 8-ra ott lesz. Mikor leadtam a szállodai kulcskártyát, visszakaptam az előző este a szobaszámhoz tartozó kis fakkba leadott útlevelet.

Lassan kihurcolkodtunk a szálloda elé, az eső szemerkélt, az úton jókora tócsák, vártuk a buszt.

Meg is jött, mivel ez a szálloda a hotel felé eső utolsó, az egész busz tele volt már, csak szűken szabott állóhelyek voltak. És dugó, de elég durva. Annyiban érdekes volt, hogy ásatások és ókori emlékek mellett haladtunk lassan, vigyorogtam is magamban, milyen hülyén hangzik itt Rómában, hogy „római kori emlékek”.

Végül 8:15 körül értünk a reptérre, megtaláltuk a checkint, ahol jött a következő meglepetés. Az amerikai hölgy nem találta az útlevelét. Mikor rákérdeztem, visszaadta-e a hotelben reggel kijelentkezéskor a kulcskártyát, mondta, hogy nem. Sejtettem, így viszont az útlevele ott maradt abban a kis fakkban.

Sajnáltam, de végül is az ő problémája – csakhogy kiderült, az enyém is. Mint már említettem, az utazási iroda valami bizarr okból egy dokumentumot állított ki nekünk kettőnknek, így engem se engedtek becsekkolni a párizsi járatra, csak együtt lehetett volna. Megáll az ész, egyszerűen nem értem, ezt miért így csinálták.

Végül gyorsan elrohantunk az utazási irodába, ahol kértük, hogy állítsanak ki nekem külön egy papírt, meg is tették szerencsére pár perc alatt, gyorsan szerencsét kívántunk egymásnak, és én rohantam vissza, ezúttal minden rendben volt.

A beszállításra várakozva már rég túlléptük a menetrend szerinti indulás idejét, de még mindig semmi.

Kérdeztem is a személyzetet, mi van, ha megint lekésem, mert csak egy órám lesz átszállni. Azt mondták, ne aggódjak, minden járat késik.

Végül másfél óra késéssel szálltunk le Párizsban, ha a bostoni járat menetrend szerint indul, simán lekéstem volna, de mint kiderült a transzfer Deszknél, a változatosság kedvéért három óra késéssel indul, így még bőven elértem.

A késés okát nem értem, az idő kitűnő volt, napos, nem esett, nem havazott. A beszállítás egészen különös módon történt, eddig sose tapasztaltam még ilyet. Általában ilyen hosszú távú nemzetközi járatokon mindig azon a mozgatható, harmonikás „csövön” lehet beszállni a gépbe.

Ezúttal azonban nem így volt, pontosabban, nagyon megvariálták. A váróból a „cső” csatlakozásánál egy külső, kissé havas-jeges csigalécsőn át le kellett menni az épület előtti betonra, ahol buszok vártak minket, majd átvittek kb. 50 méterrel odébb egy másik „csőhöz”, aminél már valóban ott állt a gép. Itt egy hasonló csigalépcsőn felgyalogoltunk a csőbe, és végre beszállhattunk. Ettől kezdve már aránylag eseménytelen volt az út, három órás késéssel érkeztünk meg.

A gépen adtak vámáru nyilatkotkozatot, azt ki is töltöttem, nem volt semmi elvámolnivalóm. Az útlevél-ellenőrzésnél hosszú sor állt. Már a háromnegyedét végigálltam, mikor gyanús lett, hogy még kéne valamilyen papír, egy fehér, hosszú cetli, ami I-94 névre hallgat. De a repülőn nem adtak, pedig ilyen belépési kártyát mindig szoktak, de mégse. Meg is kérdeztem az előttem állót, és mondta, hogy bizony kell. De nem láttam sehol ilyet. Aztán kint, a soron kívül, egy asztalon megtaláltam.

Nem értem. Sehol nem írták ki. Amúgy Amerikában mindent nagyon dedós szinten ki szoktak írni, ezt miért nem? Csak annyi kellett volna, hogy itt a bevándorlási kártya, nem USA állampolgároknak ki kell tölteni. De semmi. Mindegy, vettem egyet és visszaálltam a sor végére. Így eltelt jó negyven perc, mire odaértem. Ujjlenyomat, fénykép, kérdezősködés, mehetek.

Akkor nem volt nekem egyértelmű, de volt hiányérzetem. Úgy rémlett, mintha ennek az I-94-es papírnak az alsó, letéphető felét vissza kéne adnia az útlevélellenőrnek, mert ezt majd le kell adnom, de nem láttam, hogy benne hagyta-e az útlevélben, csak a vámpapíromat láttam, de annyira fáradt és feszült voltam, meg olyan sokat vártam, hogy nem mertem visszamenni már rákérdezni, gondoltam, csak nem látszik ki.

A vámos elvette a vámpapírt és intett, hogy menjek. Na, ezzel megvolnánk, megkönnyebbültem, végre kijutottam, persze azért a kalandoknak nem volt vége.

A csomagok futószalagjánál sehol se láttam a bőröndöm. Elmentem az Air France csomagos pultjához, és a kis afro-amerikai hölgy megerősítette, hogy ez bizony nem érkezett meg. Majd talán holnap. Adjak nevet, címet, telefonszámot és majd kiviszik oda.

Kérdeztem, hogy kártérítést kapok-e, mert nincs egy tiszta ruhám és holnap üzleti megbeszélésem lesz, mindenképpen vennem kell. Mondta, hogy vegyem fel a légitársasággal a kapcsolatot.

Következő stáció a bérkocsi megtalálása volt. Nézelődtem erre, nézelődtem arra, sehol nem láttam a céget.

Odamentem az információhoz, ahol a hölgy kifelé integetett és valami shuttle buszról beszélt. Kimentem, valóban voltak shuttle busz megállók, de autóbérlés sehol. Nem értettem.

Visszamentem, volt ott egy nagy világítótáblás dolog, rengeteg autóbérlős céggel, meg telefonok, ott állítólag direktben hívhatók ingyen ezek a cégek, megpróbáltam felhívni, de csak az automata vette fel, aminél meg számbebillentyűzéssel lehetne választani a menüből, csakhogy ezen az ingyenes telefonon nem volt számbillentyűzet, csak a telefonkagyló. Na, azért a nagy amerikai fogyasztói kultúra se mindig működik.

Újabb kérdés az információhoz, akkor végre megtudtam, hogy a shuttle busszal ki kell menni az autóbérlős céghez és ott lehet a kocsit felvenni. Hát ez vicces.

Közben felhívtam K.-t, a cég CEO-ját, akivel eddig is kapcsolatban voltam és aki írta mailben (amit közben a reptéren hálistennek ingyenes wifin el tudtam olvasni a mobilommal), hogy hívjam fel.

Elmondtam, hogy megjöttem, most megyek a kocsiért, de nincs bőröndöm, tud-e ajánlani valami áruházat, ahol vehetek ruhát. Mondta, hogy majd segít holnap, ha esetleg nem találnám a szállodát, hívjam és segít eligazodni. Az én telefonom navigációja nem volt használható, mert ahhoz a 3G adtaroamingot kellett volna használni, ami meg baromi drága volna.

Végül is a kisbusszal kiértem a bérlős céghez, ott úgy 10 perc alatt elintézték a formaságokat, más kérdés, hogy 400 dollárt befoglaltak a kártyámon.

Kértem egy GPS-t is, mondták, no problem és kaptam egy Garmin Nüvit. Azt hittem, ezzel jól jártam, aztán később kiderült, nem igazán.

Az autó egy Hyundai Sonata volt, pár éves lehet, semmi különös, azt se tudom, milyen motor van benne. Használható volt, nem szeretném meg különösen, de semmi baj vele. Mindenesetre nem egy erőgép, de nem is kell. Az automata váltóval már nem volt gondom, a GPS-el annál inkább.

Eleve képzeljük el a helyzetet. Egy nap csúszással, a menetrend szerintihez képest 3 órával később, 6 órás időeltoldással, kialvatlanul és kissé feszülten egy ismeretlen kontinens ismeretlen nagyvárosán át kell 17 mérföldet vezetnem egy ismeretlen autóval, pusztán a GPS-re hagyatkozva, este, mikor amúgy se látni, merre megyek, de mindegy is, mert úgysincs róla fogalmam.

El is vitt a susnyásba párszor a híres Garmin, úgy vettem észre, ugyanazt a baromságot műveli, amit itthon a Nokián használt Garmin XT: egyrészt időnként bár követem az utasításait, mégis hirtelen „recalculating”-et mond, máskor olyan helyeken visz nagy körben, ahol sokkal egyszerűbben is egyenesen át lehetett volna menni.

A legnagyobb gondot a soksávos utak lassú szétágazása jelentette, a grafikája nem volt valami jól látható, az angol nyelvű közleményeivel meg kicsit még gondban voltam néha, és az ilyen elágazásoknál előfordult, hogy a letérés helyett rajta maradtam az autópályán. Vagy 10 mérföldnyi felesleges bolyongás után azért úgy másfél óra alatt oda is értem a hotelbe, aminek láttán végre felszabadultan felsóhajtottam.

Persze ott se ment minden simán. A bejelentkezésnél befoglalnak egy összeget a tartózkodás fejében a kártyán, azaz foglaltak volna, de a tranzakciót visszautasította a bank. Kivert a víz. Mi lehet? Ennyire kevés lenne a pénz rajta? Pedig úgy emlékeztem, ennél jóval több van. Próbálták még egyszer, de nem ment. Sóhajtottam és tárcsáztam a CIB Telebankot, jó drágán, gondolom percenként százakárhány forintért és csikorgattam a fogam, hogy végig kell hallgatnom a bárgyú marketingdumát az elején.

Kiderült, a napi limit 150e Ft volt, és ez a két tranzakció együttesen már meghaladta – feljebb emeltettem egy lépcsővel és végre sikerült.

Így végre megnyugodhattam, hogy legalább szállásom lesz valahol.

Ismét felhívtam K.-t és mondtam, minden oké, helyben vagyok. Megbeszéltünk másnap negyed kilencre egy találkozót a hallban.

Hátravittem a hotel parkolójába a Hyundait és utolsó erőmmel a szobámba vánszorogtam, jó kis szoba volt, semmi különös, ahogy a hotelekben szokott.

Beállítottam az ébresztést, zuhany, fogmosás, még összekaptam magam annyira, hogy kimostam a pólómat és az ágyba dőltem.