Ez most amolyan általános elmélkedés, eszmefuttatás arról, milyen is az élet.
Itt ülök Amerikában, West Roxburyben, egy első emeleti, illetve magasföldszinti lakásban, amiben egy kerti asztalon, két kerti széken és egy matracon kívül egyelőre nincs más használható bútor (ja, de, az előző lakó, aki amúgy az új munkaadóm személyzeti főnöke, itt hagyott két bárszéket a reggelizőpulthoz), iszonyú rumli van (igen, „büszkén” bevallhatom, hogy egy töküres lakásban is tudok rumlit csinálni), mögöttem életem legjobb gitárja, egy kompozit anyagokból készült, finn gyártmányú Flaxwood Liekki, előttem a kerti asztalra fektetve egy fekete bútorlap, ami megnöveli a pakolhatósági felületet, ezen tőlem balra egy tál eper (már fogyóban) jobbra az osztrák kollégától – aki épp az én érkezésem után pár nappal tért haza egy hasonló kétéves szerződés lejártával - „örökölt” kis asztali lámpa, a fénye szépen átszüremlik a 2009-es évjáratú kaliforniai Ménage à trois vörösboron (Zirfandel, ugye ezt hívják mifelénk cirfandlinak, Merlot és Cabernet Sauvignon elegye), nem rossz a bor, de az árához képest nem is nagy szám, itt 8 dollár alatt nem nagyon láttam üveg bort, nálunk 1500 Ft körül már egész jókat kapni. Ezt a szöveget pedig egy 15”-os Macbook Pro-n gépelem, miközben a tegnap vásárolt FireWire külső diszkre a Time Machine éppen biztonsági mentést csinál. Igaz, kétéves és használt, de az enyém és el se tudom mondani, mennyivel kellemesebb érzés használni, mint egy Windowsos PC-t, még ha az hardveresen sokkal erősebb is.
Ha kinézek, a jobboldal ablakon a Veterans of Foreign Wars Parkway kétszer két sávját láthatom, köztük az elválasztó fasorral, közvetlenül előtte pedig Thomas Carrig and Son sírkőkészítő házikóját és mintakollekcióját a ház előkertjében (ez kicsit morbidan vicces, azért van, mert a keresztutca, a Lagrange street túloldalán húzóik hosszan a temető egy fasor mögött) , míg a másik ablakom (amin most egy nemrég feltett hőszigetelős függöny van, mivel cudar huzat tud lenni) amúgy sajnos épp a parkolóra és a szemeteskonténerre néz, viszont itt már párszor láttam a kis csíkos mókus kukázni, így minden rosszban van valami jó.
Na, szóval, ha valaki fél éve azt mondta volna, hogy én ezt és itt fogom csinálni ma, akkor körberöhögtem volna.
Hát, ilyen fura az élet. Sose tudni, mit dob a sors. Ahogy azt se, hogy a munkában és általában az életben ez a nagyon pozitív váltást a magánéletben is együtt járt egy kapcsolat elindulásával, de ezt most nagyon megnehezíti a távolság.
Tehát amit adott az egyik oldalon, azt elveszi a másikon, ez is isten sajátos humora, mondaná kedvenc Lelkem. Épp ezért sose értettem egyet azzal, hogy az életünk olyan, amilyenek alakítjuk, és csak akarni kell, blabla... hát nem.
Igen, tudom, nagyon elmaradtam azzal az ígéretemmel, hogy rendszeresen írok az itteni élményeimről, így ez a bejegyzés most nem is napló akar lenni, csak tényleg amolyan bor melletti becsípett filozofálás. Arról, milyen ellentmondásosnak is találom az itteni létem.
Ennek többféle oka is van, az egyik, hogy még mindig nem kaptam meg azt az átkozott SSN-t (Social Security Number, a mi TB-számunknak felel meg, de itt anélkül egy tapodtat se jutsz előre, nem lehet bankszámlád, mobil vagy internet előfizetésed, helyi jogosítványod, biztosításod, azaz autót se vehetsz, stb.), tehát még amolyan „lógok a levegőben” érzés, a hatóságok és szolgáltatók számára láthatatlan vagyok. A magyar bankkártyám nem használható mindenütt, vagy csak nehézségekkel, a PayPal letiltott, mert nem értette, hogy magyar regisztráltként miért akarnám USA címre küldeni a magyar számlázási címmel használt bankkártyával eBayen vásárolt számítógépet...
Másrészt mindent áthat az ideiglenesség, ez a „nem érdemes nagyon belemenni, két év múlva úgyis jövök haza” érzés, ami azért nagyon kellemetlen, mert így tudom, hogy a bútor és lakásfelszerelés, amit veszek, jórészt pocsékba megy majd, így eleve igyekszem a legolcsóbb és legegyszerűbb cuccokat megvenni, persze néha elszalad a ló velem is. Mindent összevetve háromszor is vesztek, egyszer mert otthagytam egy komplett háztartást Magyarországon, amit már egyszer nem kis utánajárással összevásároltam. Másodszor itt vesztek, mert eleve az előbbi ideiglenesség szellemében kell most felszerelnem egy üres lakást. Harmadszor meg akkor, amikor visszajövök, és ez a mostani cucc vagy töredékáron kerülhet eladásra, vagy gyakorlatilag kidobásra kerül, mert ki a fenének kell majd egy használt törölköző, vagy evőeszköz? Esetleg odaadom valami alapítványnak vagy a hajléktalanoknak... (nem sokat láttam eddig, talán egyet).
És végül, de nem utolsósorban az egyedüllét. Szellemileg, érzelmileg és fizikailag is. Tényleg, még sose voltam ennyire egyedül, mint most, még akkor is, ha van kedvesem, akivel minden nap beszélünk Skype-on, sőt, mondhatom, családom is van, két kisördöggel, de azért mégis nagyon hiányoznak és távol vannak, ahogy édesanyám és nagymamám is.
Az eddigi külföldi utakon tudtam, hogy max. 3 hét múlva otthon leszek, de itt muszáj úgy berendezkednem, hogy megpróbáljam otthon érezni magam, másképp nem fog menni, bár egyelőre még meglehetősen arra emlékeztet az érzés, mikor hosszabb ideig voltam külföldi munkán. Nem is csoda, hiszen csak harmadik hete vagyok itt.
Fizikailag pedig akkor nagyon érezni, mikor az 50 kilós Ikeás bútordobozt egyedül kell a kocsiból felcipelnem a lakásba, mert senkivel nem vagyok olyan jóban, hogy éjjel tízkor megkérhessem egy kis cipekedésre.
Igaz, az utóbbi pár évben már hozzászokhattam az egyedülléthez és az egyedül fenntartott háztartáshoz, de azért ott mindig volt pár kolléga, akik segíthettek, barátok, akikre számíthattam és a végén a kedvesem is, akinek a támogatása nagyon sokat jelentett.
Most azonban mindettől elválaszt a Nagy Víz és ez a fejem fölött lógó dolog, az „ááá, minek, úgyse marad az enyém” kissé frusztráló.
Intermezzo: időközben kimentem, mit kimentem, kibotorkáltam a konyhába, hogy kinyissam a mosogatógép ajtaját a száradás miatt, és meglepődve észleltem, hogy ez a bor bizony az aránylag nem túl karakteres ízéhez képest meglepően erős. :)
De feltehetően jól fogok aludni tőle. :)
