Az írás a fenti dátum idején készült, de csak most, 2011 februárjában tettem olvashatóvá.
Reggel ébredés, kicsit furán, hol is vagyok? Összeszedtem magam, felöltöztem, bepakoltam a hátizsákba, pontosabban kiszedtem belőle, ami nem kell, és lementem a hallba.
Keith velem nagyjából egykorúnak és hasonlóan alacsonynak bizonyult – ez utóbbi határozottan pozitív volt. :) Egyébként is azonnal megkedveltem, nagyon barátságos, közvetlen, ugyanakkor céltudatos, nem beszél fölöslegesen. Beültünk a 7-es BMW-jébe és elvitt egy kis étterembe reggelizni, azt mondta, gyakran járnak ki oda ebédelni. Látható szívélyességgel, törzsvendégként üdvözölték, de velem is nagyon kedvesek voltak. Na igen, ez a fajta személyesség és közvetlen stílus szokatlan egy magyarnak, de érdekes módon, nem hatott bratyizósnak.
Gombás omlettet rendeltem krumplival és forró csokit. Amikor kihozták, kissé megdöbbentem, az omlett legalább négy tojásból készült, a sült krumpli (amolyan steak burgonya) külön is elég lett volna köretnek, de még kaptam hozzá két szelet pirítóst is, szögletes kenyér, háromszögbe vágva, megvajazott fejével egymásnak fordítva. A forró csoki tejszínhabbal a tetején jó sűrű volt.
Egyszóval akkora adag volt, hogy két embernek is elég. Nem is tudtam mind megenni.
Említettem is Keith-nak, kissé elhúzott szájjal nevetett, igen, mondta, itt nálunk mindig óriási adagokat adnak, az emberek meg általában megeszik – ezért is olyan sok a kövér ember.
Evés után elvitt egy közeli bevásárlóközpontba, amolyan budaörsi Tesco/Auchan jellegű terület volt, többféle hipermarkettel.
Az elsőben nem találtam megfelelő stílusban és méretben gyorsan ruhát, átmentünk egy Sears-be. Itt végül Keith segítségével sikerült egy amolyan üzletiesebb jellegű nadrágot (bár kissé bő volt) egy elegáns inget és egy hasonló, dzseki és zakó közti átmenetet választanom. Az egész nem volt 100 dollár se együtt, Keith szemrebbenés nélkül kifizette.
Amúgy nem tűnt nagyon dress code mániásnak a cég, ez később be is igazolódott, mindenki lazán öltözködött, alig láttam nyakkendős-öltönyös embert.
Megköszöntem a kedvességét és végre mehettünk a céghez.
Az egész környék Boston agglomerációjához tartozik, Newton és West Roxbury a környék neve. Ipari parkok, hipermarketek, autókereskedések váltogatják egymás időnként kertvárosias lakókörnyezettel, autópályák futnak a dimbes-dombos, erdővel borított területeken át.
Nagyjából Budapest dél-budai agglomerációjának, Budaörs, Érd, Törökbálint, Biatorbágy körzetének felel meg.
Van néhány érdekes szabály, egyrészt a legtöbb autós jelzés szövegesen is ki van írva a táblákra, másrészt bizonyos napokon és napszakokban a leállósáv is használható folyamatos közlekedésre... hmmm, fura. De végül is érthető, segít a dugót kicsit csökkenteni. Mert dugó az van, nem is gyenge. Fél 10 és 10 közt még folyamatos, lassan haladó kocsisor az összes sávban.
Végül letértünk a sztrádáról egy kijáratnál, onnan már kisvárosi környezet, gyér forgalom. A cég egy ipari parkban van, tó mentén, nagy saját parkolóval, persze Keith autójának felfestett hellyel mindjárt a bejáratnál. :) A rendszáma amúgy a monogrammja. :)
Elég laza a belépés is, persze van távfigyelő rendszer és kártyás beléptető. Az előtér inkább valami szellős bárhelyiségre emlékeztet, épp senki nincs, a recepció is fenn van az emeleten. Elbűvölő mosolyú fiatal hölgy fogadja az érkezőket, nem az a hostess-bombázó típus, inkább Natalie Imbruglia jut eszembe róla. Az irodai rész úgy van berendezve, hogy egy nagy négyszögletes termet paravánokkal kisebb „fülkékre” osztottak, míg körben a folyosóról különálló irodák nyílnak a magasabb beosztásúaknak. Keith bekísért egy kis fogadóhelyiségbe, kávét hozott, közben én átmentem a vécébe átöltözni az új ruháimmal.
Ezt a kényelmességet! Minden automata, a vízcsap, a szappanadagoló és a kéztörlő adagoló is fotocellás. Igaz, valószínűleg takarékosabb, mint ha a használóra bízzák.
És természetesen van külön speciálisan kialakított fülke a tolószékeseknek, ahogy az egész épület akadálymentesített.
Bemutattak Jeff-nek, akit már elvileg ismertem, hiszen járt nálunk Budapesten a cégnél, és tényleg emlékeztem is rá, langaléta, rövid, vörös hajú, barátságos és alapos srác. Elbeszélgettünk hármasban szakmai dolgokról, aztán átmentünk Mary-hez is, ő a HR vezető, akivel leveleztem, szintén kedves, csinos, határozott, fiatal nő.
Aztán Jeff körülvitt az üzemen, jókora nyomda, sok részleggel, rengeteg vietnami és latin-amerikai dolgozik ott egyébként, annyira, hogy még a feliratok is háromnyelvűek.
A prepress részleg sajnos egy ablaktalan belső teremben lesz és itt kell majd dolgoznom nekem is. Egy középkorú férfi és nő lesz a kolléga.
Az én szaktudásomat igénylő speciális projekteken kívül - melyekből egyelőre még kevés várható – részt kell vennem majd a teljesen hagyományos prepress folyamatban is, ahol a naponta tucatjával érkező pontgyűjtő- és kedvezménykártyák gyártás előkészítésével foglalkoznak.
Ez így első látásra baromi unalmas robotnak tűnik, legalábbis nekem, mert én nem szoktam meg az ilyen jellegű szigorú szabályok szerint működő, folyamatosan adminisztrált tevékenységet, mely nem igényel szinte semmi kreativitást, inkább csak alaposságot és odafigyelést. Ezzel még lehet, hogy meggyűlik a bajom, de majd igyekszem felvenni a tempót.
A munka ezek szerint jórészt rutin termelés, nem sok valódi design, de nem kell megszakadni bele, 8-17 óra közt csinálja az ember, aztán viszlát, mehet haza, nem egy túlórázós hely.
Végül este Jeff, Keith és Mike (Keith egyik helyettese) társaságában.visszamentünk a hotelbe, melynek jó étterme van és vacsora közben hosszan elbeszélgettünk részletekről az alkalmazásommal kapcsolatban végén kézfogással megpecsételtük a döntést és elbúcsúztunk, másnap pedig Maryvel majd el kell intézni a papírmunkát.
Végig maximálisan korrektnek, segítőkésznek éreztem őket, és ami a legfőbb, sose tűnt úgy, hogy lekezeltek volna, amit a mostani cégemnél túl sokszor tapasztaltam és ez annyira stresszelt, hogy egyik meghatározó oka volt a távozásomnak.
