Ez a bejegyzés még a fenti dátum idején készült, de csak most, 2011 februárjában  tettem olvashatóvá.

Kétségek persze vannak, azok mindig jönnek nálam. De ez egyszer biztos vagyok benne, hogy ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki, még ha kockáztatnom is kell.

A mostani munkámmal már egy-másfél éve elégedetlen voltam, részben személyes okokból, részben a munkában történt változások miatt. Róka fogta csuka. Mivel különleges, csak élesben megtanulható, a cégnek se könnyű, ha új ember kell, mert fél-egy év, mire bevethető lesz, és a rutin még úgy is sokára jön csak meg.

Nekem meg ugyanolyan nehéz új helyet találni, egyrészt mert már 44 elmúltam és ebben a korban a munkaadók már általában leírják az embert, mehet a szemétbe, hacsak nem felsővezető. Menedzserek előnyben. De aki „csak” egyszerűen jó szakember, azt éppen a tapasztalata és a specializáltsága ejti csapdába, „túlképzettségre” hivatkozva egyszerűbb állásokat nem kaphat meg – valójában az igazi indok, hogy egy frissen végzett, ugyan tapasztalatlan dolgozó kevesebbel is beéri.

Ráadásul a szakmában nagyon kicsi az ide-oda mozgás és a cégek ismerik egymást elég jól, ha a szakterületen akarok elhelyezkedni, hamar visszajut az információ, az pedig egészségtelen.

Szerencsére ez most talán nem így van.

A cég – még – nem ügyfelünk, de az lesz. Épp ezért kell nekik olyan szakember, aki tudja hatékonyan használni majd a tőlünk vett rendszert, náluk nincs erre eléggé felkészülve senki.

Bár sose voltam nagy kedvelője Amerikának, leginkább a világban betöltött szerepük és külpolitikájuk meg a biztonsági paranoiáik miatt, nem is hittem volna, hogy oda mennék hosszabb időre, de az élet váratlan helyzeteket hoz. Kétéves fix szerződés Bostonban? Olyan keresettel, amiből a megélhetési költségeimet már levonva is jóval többet tudok félretenni, mint itt az összes keresetem volt? Ezt nevezik visszautasíthatatlan ajánlatnak. És nem csak az anyagiak miatt, nagyon érlelődött egy nagy-nagy váltás az egész életemben, talán épp ez az fatörzs, amin átkúszva a másik partra juthatok, mert most menthetetlenül beleragadtam a jelenlegi életem mocsarába. Annyi újat hozhat, szakmai, emberi kapcsolatokat, új tapasztalatokat, új lehetőségeket minden téren. Nem nagyon kötött haza semmi, mikor az ajánlat megtalált, saját család nincs (csak anyu és a nagymama, akivel hiányolni fogjuk egymást, sajnos nem tudok majd túl gyakran hazajárkálni, de mivel vidékiek, eddig is csak havonta-kéthavonta mentem, most majd telefonálok többet Skype-on). A barátok hiányozni fognak, de rengeteg más kommunikációs lehetőség lesz - a személyes találkozást kivéve.

És hogy mi lesz majd 2 év múlva, ha lejár a szerződés, azon kár gondolkodni előre. Próbálok tanulni, figyelni, ötleteket szerezni és a mostani helyen se akarok felégetni minden hidat.

Ráadásul ott leszek valaki, „a szakember”, aki fontos és hasznot hoz nekik, olyan tudással, amivel náluk más nem rendelkezik. Itthon úgy éreztem, csak egy utolsó csavar vagyok a nagy masinában, nem mintha valaha is karrierista lettem volna, de talán már túlzottan is átestem a ló túloldalár, azért 14 évet ugyanott dolgozni, még mindig az eredeti pozícióban, ahol kezdtem, nem vall jó érdekérvényesítő képességre a részemről, másrészt egy kicsit alulértékeltek a cégnél is.

Egyik exem javasolta, legyek hobó, nem kell nekem Saab, meg budai lakás, csak éljek bele a nagyvilágba, lazán... :) Ez is egy lehetőség, bár egyelőre még nem vonz nagyon. Elkényelmesedtem én már ehhez...

Az első kapcsolatfelvétel e-mailben történt, aztán telefonos konferenciahívás, kicsit elbénáztam, főleg mert az amerikai angol kissé még nehezen érthető telefonon át. De alapvetően pozitív volt a benyomás. Őszinte voltam, megmondtam, amit nem ismertem, nem próbáltam másnak mutatkozni, mint ami vagyok.

Úgy tűnt, ez megfelelt nekik, hamarosan kaptam egy részletesebb kivonatot a feltételrendszerről és nagyon korrektnek tűnt, nagyjából ilyesmit vártam volna. Van persze néhány tisztázatlan kérdés, főleg az ottani egészség- és nyugdíjbiztosítási rendszer, no meg az adózás, és az, hogy ezek hogy kapcsolódnak a hazaihoz. De mindent a maga idejében, a következő lépes az, hogy november végén kiutazom három napra Bostonba egy személyes interjúra, ismerkedésre, és ha minden rendben, gondolom lesz egy írásbeli szerződés, amit szeretnék lefordíttatni, mert az angol jogi bikkfanyelvben még kevésbé ismerem ki magam, mint a magyarban.

És ha minden oké, akkor decembertől indul a visszaszámolás, februárban pedig kezdek ott.

Azért sok kérdést feldob ez a készülődés.

Mi legyen a holmijaimmal? A gitárok, a többi zenészcucc, a fotósfelszerelés (stúdióvakuk), a bútoraim, szobabicikli a bérelt lakásban, az autóm? Mikor mondjak fel és hogyan, mennyit mondhatok el az indokaimból és a jövőbeli tervekről?

A műszaki cuccok, könyvek, ruhák egy részét elvihetem anyuhoz az ottani szobámba, másik része meg a telki házba mehet, amit kiadtam exemnek.

De az autó? Nagyon a szívemhez nőtt (tudom, fura egy autóval kapcsolatban, de ez hobbi is nekem), sajnálnék megválni tőle. Ki nem vihetem, viszont állni hagyni ennyi ideig egyenlő a lassú enyészettel, no meg egy csomó díjat is kéne fizetni, biztosítás, adó, stb. Ha nem járatják meg néha, nem kap karbantartást, nagyon tönkremehet már 2 év alatt is, és kérdés, addigra ér-e még valamit, mennyire marad használható.

De rövid idő alatt, télen eladni, szinte lehetetlen, legfeljebb nagyon áron alul. Nehéz ügy, nem tudom, mit tegyek.
Vagy ez az elkótyavetyélés, vagy az, hogy keresek valakit, akiben megbízom annyira, hogy egyfajta bérautóként megkapná használatra. De ezt is nagyon alaposan át kell gondolni, mivel még fizetem a törlesztéseket. Ki lesz a felelősség, ha valami baleset történik, ki fizeti a szervizt, a biztosítást, stb.?

Kétségtelen, ez a problémásabb megoldás, viszont közelebb áll a szívemhez, mert az autót álmaim Saabja volt régóta, egy 1999-es Viggen, kiváló állapotban, az országban talán egy tucat ilyen van, de az enyém a legjobban karbantartott, nagyon vigyáztam rá eddig. De alighanem most célszerűbb lenne eladni...