A mai nap igen tanulságos volt.
Több szempontból is. A munkában úgy tűnik, ha látják, hogy hajtok, mint a hülye és benn maradok órákkal a munkaidő vége után, hogy befejezzem időben, és kész is lesz, akkor még többet akarnak.
A főnököm sajnos épp utazik és igazából nem sokat foglalkozik az időbeosztásommal, pedig elvileg minden kiadott munka csak rajta keresztül jöhetne.
Volt egy vitám a cég alelnökével, aki az értékesítési igazgató is, kicsit be is voltam tojva, igaz, szakmai kérdésekről vitatkoztunk, mármint ami az én szakmámba vág, az eladásba nem szólnék bele, de ha úgy érzem, a projekt sikere érdekében meg kell védenem az álláspontom, meg szoktam tenni. Végül önszorgalomból csináltam egy verziót, ami jobban tetszett mindenkinek, mint amit ő akart, neki is. Tulajdonképpen megérte. :)

Meg is kérdeztem Briant, aki régebb óta ismeri a hölgyet, hogy nem veszi-e zokon az ilyen vitatkozást. Szerinte ha profi módon, tisztelettudó hangnemben teszem, biztos nem, mert szakmai téren én vagyok a profi, másrészt a hölgy amúgy a Közel-Keletről származik, és ott úgyis hozzátartozik a tárgyalási folyamathoz a heves alkudozás. :)
De az kicsit zavar, hogy a határidők egyre rövidebbek. Ez nem favágás, részben kreatív munka, „ihlet” kell hozzá, részben hosszadalmas kísérletezés, finomítgatás, ami a dolog természetéből adódóan időigényes.
És persze azt sose veszik figyelembe, hogy az effektív munkán túl az ő igényeiknek megfelelő prezentációk, magyarázó ábrák elkészítése is időigényes feladat.
Na, mindegy. Remélem, boldogulok vele. Csak mostanában kicsit túl gyakran voltam még benn hét óra után...
A másik tanulság teljesen eltérő területről jött.
Bringáztam én régebben is, mikor a házam épült annak idején és albérletben laktam, rendszeresen azzal jártam be a céghez, még az ezredforduló táján. Aztán hosszú szünet, két éve megint elkezdtem a bringázást, rendszeresen használtam is, amíg egyszer estem egy nagyot egy az utat ferdén keresztező villamossínen, és kificamodott a vállam enyhén. A doktor azt mondta, tegyek rá Flector tapaszt, de nem nagyon lehet vele mit csinálni, a váll nehezen gyógyul. Azóta másfél év eltelt, de még mindig érzem, hogy néha fáj.
Egészen ez év elejéig nem ültem ismét biciklire, kicsit megrendült a lelkesedésem. Most viszont egyrészt valamiért megjött a kedvem, másrészt nincs is más közlekedési eszközöm.
Ma reggel nem éppen olyan idő fogadott, ami nagy kedvet csinál a kerekezéshez: 6 fok és zuhogó eső. Még szerencse, hogy a hétvégén többé-kevésbé felszerelkeztem védőruhával, így végül is sikeresnek minősíthetem az első esőmenős munkába- és vásárolni járásom.
Hideg esőben biciklizni:
1. Megoldható, még csak nagyon nem is veszélyes
2. Baromi macerás
Miért is?
Hát először is, nincs ingyenebéd. Ha az ember nem akar megfázni, rendesen fel kell öltözni. Ha rendesen felöltözik, akkor bizony beleizzad, nem is kicsit.
Nem tudom, van-e zuhanyzó, az irodai dolgozóknak nincs, az biztos. Annyit tudtam csinálni, hogy az átizzadt pólót (a híres Under Armor szuperpamutja, szerintem nem sok különbség van egy átlagos pólóhoz képes, így is, úgy is teljesen átnedvesedik a hátam és a mellkasom...), afölött meg az ingemen is érezhető már.
Erre nem igazán látom, hogy lenne megoldás, és mi lesz majd nyáron, ha tényleg meleg lesz?
Másodszor, baromi sok időt vesz el minden alkalommal az elő- és utójáték.

Felveszem a normál utcai ruhát, gatya, nadrág, zokni, póló, ing, kisdzseki. A jobb bokámra felkerül a nadrágösszefogó fényvisszaverős pánt. A cipőre felhúzom a lábtyűt. Felveszem a láthatósági dzsekit, becipzárazom. Belebújok az esőponcsóba, két oldalt két-két patenttal összefogom. A fejemre teszem a vízhatlan baseballsapkát, arra kerül a poncsó kapucnija. Erre felteszem a sisakot és becsatolom. Kinyitom az ajtót, kitolom a biciklit, nekitámasztom a falnak. Visszamegyek a hátizsákért, kihozom, leteszem. Bezárom az ajtót. A hátizsákot (kb. 8 kiló) felerősítem a csomagtartóra a rugalmas rögzítőhálóval. A meredek és szűk lépcsőn megpróbálom az így súlyosbított bringát letolni úgy, hogy lehetőleg ne essek le vele. Az ajtó önbezáródós, egyik kézzel tartom az imbolygó biciklit, másikkal kinyitom és nyomni kezdem az ajtót, közben húzom a bringát és a testemmel nyomom kifelé az ajtót, mikor már nagyjából kinn van a bringa, lökök egy nagyot az ajtón és megpróbálok közben gyorsan bringástól odébb menni, hogy rám ne csapódjon. Felveszem a vízhatlan síkesztyűket és nekiindulok. Útközben 20 másodpercenként visszahúzogatom a poncsó alját a lábamra, legalább a combom takarja, mert a menetszél és a mozgás miatt rendszeresen felhúzódik. A szél és az eső hideg, a fülem fázik, azt csak a vékony vízálló kapucni takarja.
10 perc tekerés után megérkezem a céghez, itt indul az egész visszájáról. Szintén visszacsapódós ajtók, testtel betaszajtom, és behúzom a bringát az előtérbe, közbe persze beleakad az oldalcsomagtartó az ajtófélfába, és a visszacsukódó ajtó rácsapódik. A három réteg zárt ruha alól megpróbálom előbányászni a belépőkártyámat, sikerül, jöhet a következő ajtó szintén automatikusan visszacsukódó. Miután átjutottam, betolom a bringát a lépcső alá (nincs bringatároló itt se, ahogy másutt se, a bicikliket áruló sportboltoknál se – ez azért vicces).
Kesztyű le a padlóra, sisak le mellé, először leveszem a hátizsákot a bicajról, mert a kitámasztóján nem áll meg, ha rajta van. Kitámasztom a bringát és elkezdek vetkőzni, kitekergőzök a hideg és nedves poncsóból és ráterítem a bringára. Leveszem a baseballsapkát, amiről szépen folydogál a víz, ráteszem a kormányra. Ha lábtyűk még nem estek le maguktól, azokat is lehúzom és a csomagtartóra teszem száradni, mert facsarni lehet belőlük a vizet. Kicipzárazom a dzsekit, leveszem a lábamról a pántot és a többihez dobom. A csomagtartóból kiveszem az uzsonnás táskát és elindulok fel az irodába.

Végül is egész jól megúsztam, a vége felé már villámlott és dörgött is, az eső egyfolytában szakadt, de tulajdonképpen csak a nadrágszáram ázott el alaposan térdtől lefelé, se a cipőm, se másom nem lett vizes, kivéve persze az átizzadt hátam és mellkasom...
Végül is hát működik a dolog, de sok kényelmetlenséggel jár.
Délután elhatároztam, ha már (kanadai) lúd, legyen kövér, elmegyek bevásárolni. Kinéztem egy kerülőutat és bemagoltam az utcaneveket, mert ott nem tudok közben GPS-t nézegetni, végigcsináltam a felöltözési procedúrát és nekivágtam. Pár helyen azt hittem, eltévedtem, de nem. A végén persze kiderült, hogy amit a Google maps egy útnak jelzett a szupermarkethez, ott már le van zárva és építkezés van helyette, kerülnöm kellett, a szűken kanyarodó úttesten a padkához nagyon közel mentek az autók, kénytelen voltam felmenni a járdára, ami a kanyar után 10 méterrel elfogyott. Óvatosan ledöccentem az útra, mikor végre egy kocsi se akart elütni és odatekertem a Stop and Shop szupermarkethez.
Persze semmi bringatároló, az autóparkolóban a mozgássérültek helyét jelző táblához tudtam támasztani a gépet és odalakatoltam, aztán kezdődött a vetkőzési procedúra. A választék jó a boltban, sőt, végre kaptam Farmer's Cheese-t, igaz, valamiért feleakkora kiszerelésben, mint eddig vettem, kénytelen voltam egyből hármat berakni a bevásárlókocsiba, azért csak annyit, mert a polc legtetején voltak és már nem értem el többet.
Vettem még almát meg banánt, fekete borsot (egész, őrlőkupakos tartóban), meg egy konyhai szűrőt, az még hiányzott és egy két és fél literes kancsót, majd jó lesz a gyümölcslének.
A bolt amúgy az eddigiek közül a legkevésbé kulturált, a pénztáros minden cuccot két nejlonzacskóba akart berakni, mármint hogy duplán adta a zacskókat, és amikor mondtam, hogy ne, akkor értetlenül nézett „nem kér dupla zacskót?” kérdezett vissza, mintha ez valami érthetetlen dolog lenne. Nem értette, mikor mondtam, hogy nem, nem kérek, mert csak fölösleges hulladék. Egy csöppet se érdekelte.
Muszáj volt aztán elmennem vécére, na, az is tanulságos volt, eddig a legocsmányabb, amit itt Amerikában láttam, mint nálunk a legalja benzinkutas vagy Tescós vécé. Tényleg érdekes, mert az áruház belül a polcoknál jól néz ki... Kitoltam a kocsit, előtte félig megint beöltöztem, persze még mindig esett és hideg szél fújt, amíg bepakoltam a két oldaltáskába meg leoldoztam a bringát az oszlopról, a kezem jól átfagyott, mikor megpróbáltam a már jócskán billegő, megpakolt gépre még a hátizsákot is megint felkötözni, majdnem eldőlt. Végül sikerült, felhúztam a kesztyűket, kievickéltem a parkolóból és a főúton hazafelé indultam, lámpákat előzőleg bekapcsoltam, eléggé szürkült már. Mindig azok a kritikus helyek, ahol az autók lekanyarodnak jobbra, mert nem szoktak jobb oldali tükörbe nézni és eszükbe se jut, hogy esetleg bevágnak egy biciklis elé. A másik nehézség akkor van, mikor nekem kell balra kanyarodnom és két sávon át kell mennem, nem nagyon engednek be, ha folyamatos a forgalom, túl korán meg nem mehetek, mert az is veszélyes, ha sokat tekerek a belső sávban. Persze lehetne úgy, hogy a járdán megyek és a gyalogátkelő keresztezem az utat, de ahhoz mindig gombot kell nyomni az oszlopon, különben nem vált soha zöldre a gyalogoslámpa...
Hazaérve a kezem szépen bemelegedett, de a lábam már fázott. Viszont meglepve nyugtáztam, hogy a cipőm még a hosszú, esős út alatt is csak éppen hogy átnedvesedett elől, köszönhetően az amúgy nem eső ellen készült lábtyűnek, a zoknim alig volt vizes, az is csak elől az ujjak végénél. A térd alatt persze a nadrág átnedvesedett, de nem vészes.
Lecihelődés, lepakolás, bringa behozatala a lakásba, cuccok kiakasztása száradni – végül is használható megoldás.
Ha lenne valami normális kalucsni/kamásli lábvédőm, akkor teljesen jó lenne. A leizzadás jobban zavar, mint a külső átázás veszélye.
Na, ma megint nem sikerült ágyba kerülnöm, már holnap van fél órája. :( Pedig semmi különöset nem csináltam, csak vacsoráztam, mostam és megírtam ezt...