Hazafelé bicikliztem szokás szerint.
A szemüvegemen most használtam először ezt a fajta párásodásgátló bevonatot és tökéletesnek bizonyult.
Előtte már próbálkoztam egy másikkal, az javított a helyzeten, de meggátolni nem tudta a párásodást teljesen. Ez az új viszont teljesen páramentessé tette, hiába lihegtem az arckendő alatt.
A Baker St.-i kereszteződéshez érve láttam, hogy a jobbra kanyarodó forgalom csak áll, épp a zebra előtt, ahol át szoktam menni. Kicsit gyanakodtam, mi lehet, nehogy épp akkor induljon el, mikor odaérek.

Amint a térképen látható, ez egy külön kanyarodó sáv, leválasztva fizikailag is az egyenesen haladótól. Ha valaki blokkolja, akkor kissé veszélyes módon csak az egyenesen haladóból lehet kanyarodni, elég élesen.
Pont ez történt. Egy kis kompakt japán kocsi állt vészvillogóval ott, mellette egy nő járkált.
Óvatosan átgurultam és néztem.
A nő telefonált, mögötte hosszú sorban várakoztak a kocsik. Néhányan dudáltak. Ha ugyanis a jobbra kanyarodók nem tudnak menni, az teljesen lefogja a két sávból a külsőt. Jókora torlódás alakult ki.
Lassan mentem följebb, majd megálltam.
Senki nem szállt ki megnézni, mi is a gond.
Senki nem szállt ki segíteni.
Senki nem próbálta terelni a forgalmat.
Leszálltam a bringáról és a telefonáló nőhöz mentem, előtte levettem a kendőt az arcomról, nehogy banditának gondoljon. Tisztes távolból megkérdeztem, segíthetek-e.
Először azt hitte, nem merek átmenni a zebrán.
Aztán nem tudom mit hitt, de nem értette.
Harmadjára fogta csak fel, hogy segíteni szeretnék.
Azt mondta, a mögötte jövő nekiment hátulról és nem akarja kitölteni a papírokat, most hívja a rendőrséget. Vártam.
Közben tőlem kérdezte, melyik utca ez, megmondtam, hogy a Baker st. és a VFW parkway.
Letette.
A mögötte álló Lexusból egy idős úr kászálódott elő. Láthatóan nem értette, mi a baj, morgott, hogy semmi baja a nő kocsijának.
A nő elég ideges volt. Közelebb léptem megszemlélni a kárt, ujjnyi festékleszedés a lökhárítón.
Öregúr: - Mit vacakol, nincs ennek semmi baja! -
Nő (hisztérikusan, kiabálva): - De igen, nézze csak meg, eltörött! - és megrángatta a lökhárító alsó felén a féltenyérnyi széles spoiler szerű dolgot.
Tényleg elrepedhetett, mert mozgott, de se leeseni nem akart, se nagyon nem látszott a törés.
Az öreg bosszús vállvonogatással visszaült a kocsijába. A nő meg idegesen járkált az autó körül.
A lámpa ismét zöld lett. A kocsik torlódtak.
Elegem lett. Odaálltam a Lexus mögé és fényvisszaverős ruhámban széles karmozdulatokkal integettem, hogy már messziről lássák, nem tudnak kanyarodni, kerülni kell.
Megvártam, míg véget ért a zöld hullám és hazaindultam.
Egy perc múlva már hallottam a közeledő sziréna hangját.

Kíváncsi vagyok meddig vacakoltak.
A szitu elég egyértelműnek tűnt, az öregúr nem tartott elég követési távolságot. Viszont a kár nem volt igazán jelentős. Nem értem, a nő miért reagálta túl és miért nem állt félre, hogy elmenjen a forgalom, az öreg meg miért nem próbált annak rendje-módja szerint lerendezni.
Nekem is volt egyszer egy hasonló koccanásom, az előttem haladó kanyarodó elé a nem kanyarodó sávból bevágott egy teherautó, ezért vészfékeznie kellett, én meg belekoccantam hátulról. Nem is vitattam egy pillanatra sem, hogy az én hibám - habár a helyzetet a szabálytalan teherautós idézte elő alapvetően, de nekem meg kellett volna tudnom állni.
Miért nem lehetett ezt békésen megoldani?
És miért nem szállt ki senki segíteni?
Miért nem próbálta legalább egyik fél terelni a forgalmat, hogy ha már valami gond van, legalább a többi embert ne érje miattuk hátrány?
Errefelé ez a normális? Nekem annyira természetes volt, hogy megpróbálok valamit tenni... pedig engem aztán igazán nem akadályoztak.