Ülök a Starbucksban. Lassan kevergetem, kortyolgatom a Cinnamon Dolce Latte-t, a háttérben kellemes gitárzene, épp csak hallani, hogy szól.
Egy órára jár, a kávézó nincs tele, de van rendes forgalom. Jönnek-mennek az emberek, mások meg a hozzám hasonlóan a kényelmesen üldögélve notebookjukat bújják.
Van itt mindenféle, szatyrot cipelő középkorú háziasszony, sportos harmincas nő, a fitnessklubok kedvence, latin tinédzser, elegáns anyuka két elegáns, egyformán öltözött óvodáskorú kislánnyal, baseballsapkás, szakállas afro, valaha szívtipró külsejű, 80 év körüli idős nő, vagány, rövid hajjal, szürke, halszálkamintás hosszú kabátban, nyakát vörös sállal körültekerve tejszínhabos jeges kávét kavar szívószállal, közben leül velem szembe, komótosan lerakja táskáját, napszemüvegét, elővesz egy olvasószemüveget, eltipeg egy újságért... visszaül, kavarja a kávét, lassan, ráérősen, egykor bizonyára szép, sima bőre most májfoltos, keze enyhén reszket, fejét lehajtja, ahogy olvas, lefelé néz, gondosan kirúzsozott szája hangosan szürcsöli a tejszínhabos ital utolsó cseppjeit... egyetemi pólós diáklány, idős ázsiai férfi magában motyogva botorkál, reszkető kezében óvatosan szorongatva a kávéját, az imént meg egy valódi vörös hajú fiatal lány, halovány, szeplős bőrű, kinyúlt tréningnadrágban, egy szál hosszú ujjú pólóban és prémes házipapucsban, amúgy mezítláb...
Papucsban, mezítláb? Odakinn 3 fok van és metsző szél és hófoszlányok az utcán, bár amúgy gyönyörű, verőfényes nap... persze kocsival könnyű.
Otthon Ryan pontosan érkezett délben az Open House-ra. Éppen befejeztem a takarítást.
Gitárok bedobozolva, a sarokba halmozva, letakarva, műhelyasztal és szerszámos polc letakarva. Nem utal semmi arra, hogy egy kisebb hangszerészműhelyt üzemeltetek a lakásban.
Kicsit beszélgettünk, azt mondta, nem számít sok érdeklődőre. Megkérdeztem szerinte is abnormális, hogy a fűtés csak langyos levegőt fúj. Kipróbáltuk, egyetértett. Nem gyullad be az égőfej, egy pillanatra belobban, aztán mindjárt le is áll.
A lakásban 18 fok van, ami éppenséggel nem rossz, a téli takarót már elővettem, mikor tegnap éjjel megszűnt az áram. De kívül még csak 3 fok van és süt a nap. Mi lesz, ha -10 lesz?
Ryan megígérte, hogy szól a tulajnak és küldenek szerelőt.
Aztán felpumpáltam a légkürtöt a bringán, mert tegnap már inkább asztmás lihegésnek hallatszott máskor dölyfös rikoltása. Ezúttal sikerült felnyomnom 70psi-re, múltkor csak 50-ig ment.
Nekivágtam.
Az utak tiszták, majdnem szárazak. A hókotrók elég hamar megjelentek, ahogy esni kezdett, és később is rendszeresen láttam sárga villogójukat.
A gond a járdákkal van.
Az amerikai életforma jellegzetessége, hogy a gyaloglás csak két autózás közti szükséges rossz, a kocsitól a célpontig, és ezt megpróbálják minden lehetséges módon minimalizálni (lásd a 300 méteres kisbuszos transzfer a parkolótól az intézetig). Esetleg lehet szabadidős sporttevékenység, amit nagyon komolyan vesznek.
De a helyváltoztatásnak ez a módja - a bringázással együtt - a különcök sajátja. Vagy az európaiaké, bár ahogy elnéztem néhány kiköltözött magyar blogját (nem azokét, akik itt kommentelnek), akadnak, akik nehézség nélkül átveszik ezt az életformát és úgy viselkednek, mintha világéletükben ez lett volna természetes.
A fentiek jegyében errefelé a járdákat vagy nem takarítják, vagy csak épp annyira, ami ahhoz kell, hogy a legrövidebb úton az autóból eljusson a házig. A többi úgy marad.
Na, azokon lehet nagyokat esni bringával. Nem történt meg, de csak azért, mert óvatosan mentem és mert gyerekkoromban többet közlekedtem bringán, mint gyalog, télen is sokat használtam és a ilyesmit nem felejti el az ember.
Lassan végére érek a kávénak és ennek a bejegyzésnek is. Tulajdonképpen nem bánom az Open House-t.
Rendet raktam, kitakarítottam, kimozdultam, blogot írtam, jót kávéztam.
