Ahogy ígértem, írok az új gitárról.
Egy hete vettem eBayen. Az eBayes vásárlási taktikám esetleg majd megér egy külön posztot, csak úgy érdekességképpen, mert még magamnak is érdekes belegondolni, hogy vajon miért így történik.
Ezúttal nem terveztem határozottan vásárlást, inkább csak felderítés, tájékozódás volt.
Ha valami érdekel, ha kezdi belerágni magát a gondolataimba, ráállítom a radarjaimat és kezdem gyűjteni az adatokat.
Itt is beállítottam egy keresést 850 dollár alatti Gibson Les Paul-okra és mikor jöttek a találatok, sorra nézegettem őket, majd figyeltem, mennyiért mennek el.

Aki esetleg nem ismerné, a Gibson Les Paul a másik abból a két gitárból, amely az elektromos gitárok esszenciáját képviseli és a legnagyobb nyomot hagyta a rocktörténelemben, a másik a Fender Stratocaster, melyből már van egy szép példányom.
Míg a Strat leginkább kontúros, fényes, csengő, magasan lebegő, karcos, nagyon karakteres hangzású, a Les Paul gitárok hasonlóan egyedi hangzása a másik oldalt képviseli: meleg, telt, tömör, sötétebb tónusú.
A két nagy „rivális” szinte mindenben eltért.

A Les Paul jellemzően mahagóniból készült, melyre egy domborúan faragott juhar fedőlapot ragasztottak, a mahagony mélyebb, súlyosabb rezonanciáját jól kiegészítette a juhar élesebb tonalitása. A rövidebb szabványú nyak is mahagóniból készült és munkaigényes módon a testbe mart fészekbe ragasztással rögzítették, a fogólap többnyire ébenfa vagy rózsafa volt és szintén ragasztották a nyakra.
A súlya meglehetősen nagy, mivel a test aránylag vastag és a mahagóni nem egy könnyű fafajta. Egy átlagos Les Paul gyakran akár 4.5 kiló körül is lehetett, amit egy koncerten át hordozni nem is olyan kis feladat.
Jellemző volt még „binding”, vagyis a gitár oldalfal-fedlap találkozásánál valamint a nyak peremén díszítő berakás használata, a fejen pedig kétoldalt 3-3 hangolókulcs helyzekedett el. Leggyakrabban két duplatekercses humbucker hangszedővel és egy háromállású kapcsolóval, valamint mindkét hangszedőhöz külön hangerő és hangszín potméterekkel szerelték fel. Léteztek persze egyedi modellek (sőt, valójában az eredeti, első Les Paulok még single-coil hangszedővel, a P90-nel készültek), de ha egy zenésznek azt mondjuk, Les Paul, akkor biztos a jellegzetes egy oldalon kivágott, két humbucker-4 gomb felszereltségű gitár jelenik meg a lelki szemei előtt.
Később a gitár népszerűségét látva egy „gazdaságos” (de nem Teszkó!) változattal is kijöttek 1983-ban, itt elhagyták a berakásokat, de hangzásra, játszhatóságra, minőségre ez is tudta ugyanazt, ez lett a Les Paul Studio, a névvel azt jelezvén, hogy főleg a stúdiózenészek részére készült, akiknek a használhatóság fontosabb a külsőnél.
A fárasztóan nehéz hangszer súlyának csökkentésér többféle módszerrel is próbálkoztak, a leginkább használt módja a testben üregek kialakítása volt, ez persze némiképp a rezonanciát is befolyásolta.
A másik módszer - amit korlátozott ideig használtak, mindössze 3 évig a Les Paul Studio Lite modelleken - hasonló volt, de itt nem hagytak üreget, hanem azokban sokkal könnyebb fából (Chromyte) készült betéteket applikáltak, így megmaradt a tömör testű gitár szerkezeti egysége, bár kissé heterogén lett. A fenti módszerrel akár másfél-két kilóval is könnyebb lett a hangszer, ami bizony fontos lehet (ez a 2.5-3.5 kg körüli súly nagyjából átlagosnak mondható a gitárok közt).

De mi is ez a titokzatos Chromyte? Nem más, mint a Gibson által használt eufemizmus a balsafára. Bizony, a balsafa, amiről a legtöbb embernek az olcsó repülőmodellek és a barkácsolás juthatnak eszükbe - holott a balsafa zeneileg (is) megállja a helyét, bár gitárnak önmagában alkalmatlan, mivel kissé porózus és könnyen törik ilyen jellegű terhelésre, de hegedűt készítettek már belőle.
Az ortodox Les Paul rajongók általában finnyásan fintorognak ezek hallatán, de akik már használtak ilyen hangszert, mind kimondottan szerették a hangját (nem tér el a tisztán mahagóni hangszerétől) és nagyra értékelték a jelentősen kisebb súlyt.

A fentiekkel szemben a Fender Stratocaster egészen más építési filozófiát követett. Talán köszönhető ez annak is, hogy míg a Les Paul alapvetően a névadó gitáros irányításával fejlődött ki, Leo Fender eredetileg rádióműszerész volt és nem zenész, bár természetesen számos gitárossal együttműködve készítették el a Stratot, de mégis jól tetten érhető, hogy sokkal inkább a gyártási praktikum irányából közelítették meg, egyszerűen elkészíthető és könnyen javítható gitárt akartak - és ez sikerült is.
A Stratocaster eleinte kőrisből, később égerből készült. Ehhez eredetileg egy darab juharból készült, hosszabb szabványú fogólap nélküli nyakat rögzítettek négy csavarral - ez lehetővé tette az egyszerű nyakcserét (ami egy Gibsonnál (szak)embert próbáló feladat, az sziklaszilárdan beragasztott nyakat nagyon nehéz roncsolás nélkül kiemelni). Később megjelentek a ragasztott rózsafa fogólappal készült változatok is. A fej aszimmetrikus, a kulcsok egy oldalon helyezkednek el.
A Strato sima, sík tetejű hangszer, nem volt domború faragás, volt viszont kényelmi szempintből fontos „lecsapott” kialakítás a kéz alatti része és egy hasonló a hátoldal felső felén, hogy a pocakot/bordákat ne nyomja a gitár éle. Nem volt ragasztott fedlap se, csak a test maga. A három darab egytekercses single-coil hangszedőt magán a koptatólapon rögzítették csavarral, ahogy az ötállású kapcsolót és a minden hangszedőt egyszerre szabályzó hangerő és hangszín gombokat és a teljes elektronikát is, így csere, javítás esetén egyben kiemelhető és könnyen szerelhető volt, szemben a Les Paul testen belül vezetett kábeleivel és csak hátulról hozzáférhető elektronikájával.
A Stratocasteren nem voltak berakások, viszont a kezdetektől fogva vibrátós volt a a híd, ez a funkció sokáig hiányzott a Les Paulokról, persze akadtak a látványos Bigsbyvel felszerelt típusok időnként, de a Fender megoldása praktikus és jól használható volt.
Ha tehát a Stratocasterről beszélünk, a zenész automatikusan egy ilyen aszimmetrikus, kettős karcsú „szarvval” ellátott, a kéztartónál „lecsapott”, hátulján bevágott, három szimplatekercses hangszedős gitárt vizionál.

Tehát nézegettem a Les Paulokat az eBayen, mikor is megakadt a szemem egyen. Az eladó azt írta, hogy egy 1993-as, ritka Les Paul Studio Lite M-III. Hát ez meg mi a manó? Sose hallottam ilyenről.
A leírás nem volt túl informatív, azt tudatta, hogy tökéletesen használható állapotban van és nincs hibája, de van hozzá eredeti keménytok.
Beszúrt még egy linket is, egy Youtube videóval, amin egy gitáros teszteli és bemutatja ezt a típust, csak úgy saját jószántából.

Végignéztem és egyből belehabarodtam a gitárba. Valószínűleg az én kissé különc észjárásom bizonyítéka ismét, hogy épp egy olyan Les Paulba, aminek láttán az ortodox Gibsonosok „Apage!” kiáltással irtózva hátrálnak, mert valóságos istenkáromlásnak tekintik a létezését is.
És valóban, ez a mindössze 1992-95 közt gyártott Les Paul szakít a hagyományos Gibsonos jellemzőkkel: először is, a Lite változatról van szó, a már említett balsafa könnyítésekkel.
Másodszor a két szokásos humbuckeren túl - horribile dictu! - közéjük biggyesztettek egy single-coil-t is, ami a Fendereken szokás. Úgyszintén elkövették azt az eretnekséget, hogy ugyanolyan 5 állású kapcsolót és két szabályzót használtak, mint a Fender, kiegészítve egy 2 állásúval, mely a duplatekercses hangszedők egyik tekercsét kapcsolja le, hogy minél inkább a Fenderes hangzást közelítse.
Az eredmény egy - szerintem - különleges és széles hangzástartománnyal rendelkező, épp ezért nagyon egyedi, értékes és szép hangszer, míg a hardcore Les Paulosok undorral és megvetéssel néznek erre a szörnyszülöttre, „ronda”, köpnek ki gyűlölettel, „úgyse szól úgy, mint egy Strat, akkor meg minek”, utálkoznak értetlenül.
Persze, senki se várta, hogy úgy szóljon, eleve nem lehet, hiszen egy lekapcsolt tekercses humbucker még nem lesz igazi single-coil, a mahagóni/juhar kombináció másképp rezonál, mint az éger, a menzúra is rövidebb...
Viszont, épp ettől lesz olyan hangja, ami ugyan nem téveszthető össze a Fenderrekkel, de mégis sokkal többféle, érdekes karakterű tónust lehet belőle kihozni, mint egy sima Les Paulból - miközben a tradicionális Les Paul hangzást is gond nélkül hozza! És ez a lényeg, ettől a gitár nem lett rosszabb, nem lett kevesebb, ellenkezőleg jelentősen kiterjeszthető a használhatósága, hiszen koncerten egy számon belül is gyökeresen eltérő karakterű megszólalásokra képes. Ezért aztán csöppet se érdekel, mit mondanak a begyöpösödött Gibsodoxok (Gibson-ortodox, hehe).
Scott Groove azon a videón nagyon jól bemutatta az összes egyedi lehetőséget.
Nekem meg dobogni kezdett a szívem: „Ez kell, ez kell, ez kell!”
Aztán megnéztem az árát és felszisszentem. 850 a kikiáltási ár volt, ezerért el lehetett volna vinni. Ez sok. Ennyit nem adok érte, döntöttem szomorúan, de azért a megfigyelőlistára raktam. Hátha...
És közben elkezdett furdalni a kíváncsiság, mit lehet megtudni erről a hangszerről, ráavetettem magam a guglira és minden trükkömet bevetve vadászni kezdtem rá. Nem sokra mentem.
Valóban a ritkaságát bizonyítja, mennyire kevés információ és kép kering róla a neten, különösen ebben az érdekes (szintén egyesek szerin ronda) kék színben, mely alatt halványan áttetszik a juhar fedőlap erezete.
Amit találtam fórumokon, édeskevés volt, akik csak látták, többnyire fanyalogtak, akik játszottak is rajta, elismerően, dicsérően szóltak róla. De kevés volt az első kézből származó tapasztalat. Sikerült megtalálnom az eredeti brosúráját is.

Bár a képek az eBayen elég gyatra minőségűek voltak és a szegényes információ is kicsit óvatosságra intett, de mégse tudtam feladni.
Alaposabban megnézve a képeket, észrevettem, hogy az egyik hangszedő nem gyári.

A fotó alapján ismét némi kutakodás után kiderítettem azt is, miféle és nem tetszett, mert a Seymour Duncan Invader kifejezetten az erősen torzított, nyers, punkos vagy „darálós” stílusra fejlesztették, ami elég távol áll tőlem, ráadásul lényegesen magasabb a jelszintje a legtöbb hangszedőnél, így felborítja az egyensúlyt, más-más beállítással lehet csak használni erősítőn, ha nem akarok nagy eltérést hangerőben az egyes állások közt.
Írtam egy üzenetet az eladónak, hogy mi a helyzet ezzel és módosítottál-e az eredeti elektronikai bekötést is.
Azt válaszolta, hogy így kapta cserébe a gitárt és kicsit módosítottak a bekötésen. Közben, mivel már az utolsó nap felé járt az aukció és még senki nem licitált rá, lejjebb vitte a kikiáltási árat 690-re. Ezt már nem bírtam ki, elhatároztam, hogy megpróbálkozom vele, bár még mindig nem voltam teljesen biztos magamban.
Azt is eldöntöttem, ha megveszem, egy másik gitáromnak mennie kell, mert nem lehet az összes kívánatos hangszert összevásárolnom, megígértem, meg aztán tényleg nem is helyes.
Már előre meg is írtam az eladási hirdetést, miután fájó szívvel a fekete, vadiúj Gibson SG-re esett a választás.
Közben már azon is jártam az eszem, hogy restaurálnám. Megkerestem az eBayen az eredeti Gibson 500T hangszedőket, megnéztem, melyik a legkedvezőbb árú, felkutattam, mennyiért tudnám eladni az Invadert. Írtam a Gibsonnak, hogy szeretném megkapni az eredeti kapcsolási és bekötési ábráját, de közben egy fórumhozzászólásból megtudtam, hogy a Gibson honlapon rajta is van, csak kicsit eldugva, megtaláltam, letöltöttem, másnapra egyébként a Gibson is elküldte (ez ám a support!).
Újra és újra megnéztem Scott videóját a hangszerről, elolvasgattam és keresgéltem véleményeket, nem voltam teljesen biztos a dolgomban. Máskor Auctionsnipert szoktam használni, de ezúttal saját kezűleg akartam az utolsó pillanatig várni, hogy legyen időm meggondolni alaposan.
Így is tettem. Ott ültem felgyorsult pulzussal, ahogy a visszaszámlálás piros számjegyei egyenletesen csökkentek a másodpercekkel, a licitemet „bekészítettem”, csak meg kellett nyomnom a „Confirm” gombot. Még mindig 690 volt az ár, utánanéztem, ezek a gitárok 850 alatt nem nagyon voltak megkaphatók. Én 737-et tettem rá (sose kerek összeggel licitálok, talán valami babona?).
Eljött az utolsó perc, rágtam a szám szélét, nagyon lassan vánszorogtak a másodpercek, aztán mikor már csak 40 volt hátra, nagy levegőt vettem és döntöttem, rákattintottam a küldésre. Aztán nem is néztem inkább, elfordultam.
Végül visszanéztem, és igen, megvolt! De az ár feljebb ment, 720 körül, már nem emlékszem, a licit előzményből látszott, hogy valaki más is próbálkozott az utolsó pillanatban, de az enyém magasabb volt. Phüüüüü... yessss, megvan! :)
Egyszerre éreztem a szerzés, a birtoklás örömét, a szerencsejátékos lehiggadó izgalmát, aki nyert egy játszmában és a zenész türelmetlen vágyát, hogy már a kezébe vehesse és hallja szólni.
Ugyanakkor volt egy határozott lelkifurdalásom is. „Na tessék... már megint nem bírtad megállni...” korholt belül egy szigorú, feddő hang. „Sose lesz így normális pénzügyi felhalmozásod, ha összevásárolsz minden gitárt, ami csak megtetszik” folytatta, majd tovább döfte belém a tőrt „Nem is tudsz gitározni, akkor minek neked ennyi drága hangszer? Inkább legyen egy, de gyakorolj többet, járj tanfolyamra az árából, vagy még inkább tedd félre a családnak” ripakodott rám egyre megvetőbben.
„De hát... most éppen futja... és ez nem is volt drága...” védekeztem nem túl nagy meggyőződéssel „és ez egy igazi ritkaság, amellett, hogy jó gitár... egy gyűjtői darab... nem romlik az értéke, akár még befektetésnek is jó” próbáltam ellenem érvelni.
„Haha” kaccantott fel gúnyosan másik énem „ezt ugye magad se hiszed komolyan? Miféle befektetés egy 700 dolláros gitár, hmmm? És hogy nem volt drága? Tényleg? Kicsivel többől már meglenne az oda-vissza repülőjegyed!” tromfolt rá.
„Jól van már” elégeltem meg „mondtam, hogy eladom a másikat! Annak az ára kompenzálja majd...”
Kételkedve suttogta: „Tényleg? Hiszem, ha látom!” és egy időre visszavonult...
A hirdetést feltettem a Craigslistre azonnal. Egyelőre nem volt jelentkező. Kicsit még várok, aztán muszáj lesz csökkentenem. Én 885-ért vettem kiterjesztett 2 év garanciával, 650 600-ért kínálom. Két kis karctól eltekintve vadiúj Gibson SG. (Nagy, lemondó sóhaj).
De amúgy sajnos igaza van a lelkiiseretnek. Nem is tudok gitározni és messze nem teszek eleget azért, hogy tudjak.

A gitár pénteken megérkezett. Sajnos nem volt annyira „tökéletes” állapotban, ahogy az eladó leírta, de egy majdnem húsz éves (a leírással ellentétben 1992 október 24-én készült), valóban zenélésre használt és nem csak tokban tartott hangszertől ez elfogadható. Karcok, kopások, a festék felhólyagosodása itt-ott. Leverődések az éleken, de szerencsére semmi komoly. A kapcsoló egyik állásban kontakthibás, az egyik potitető picit törött belül.
A bundok és a nyak nagyon jó állapotban van. A hangja tényleg sokoldalú, sokszínű.

A tok viszont - bár valóban az eredeti Gibson, annak is a rémes színkombinációjú kívül barna, belül durván rózsaszín változata - nagyon elhasznált, a záróretesz hiányzik, mindkét zsanért eltörve, az egyik csat is törött. Gyakorlatilag szétesőben van, szerencsére jól becsomagolva küldték egy dobozban.
Erősen gondolkodtam, mi legyen a tokkal, 70-80 dollárért kapnék eBayről egy jó állapotú használtat, és mondjuk 30-35 dollár a felújítás, ha magam csinálom.
Végül ez utóbbi mellett döntöttem, hogy megtartsam az eredeti tokot és mert érdekelt a kihívás, ilyet még nem csináltam.
Már sikerült megrendelnem eredeti zsanérokat és számzárat hozzá, most már csak csatra lenne szükségem, de azt még nem találtam. De ha a zsanér és a zár megvan, már nem esik szét.
A törött alkatrész kiszedése se egyszerű, a szegecset ki kellett fúrnom belőle, de még így is egy órán át kínlódtam vele, mire kijött, teljesen bele volt süllyedve a vége a fa keretbe.
Sajnos alig van itt szerszámom, otthon egész jól felszerelt kis műhelyem volt, de itt semmi, legnagyobb baj, hogy nem tudtam hová rögzíteni a dolgokat, csak a lábammal tartva, széken feltámasztva... de azért csak kisebb karcolásokat szereztem.
Kell majd valamit venni hozzá, a másik zsanért már szeretném hamarabb és kevesebb problémával kiszedni, még hátravan 2 a másik zsanérban, 5 a csatban és 2 a reteszben.
Azt hiszem, veszek a Home Depot-ban egy munkapadot. Persze ezzel együtt már rég túl vagyok azon az áron, amennyiért vehettem volna egy jó állapotú használt tokot... de ahogy Rambo mondta: „Ez az én harcom!” :)
Meg aztán a munkapad másra is jó lesz. A saját „restaurálási” munkámtól meg jobban fogom értékelni a hangszert is. :)