A pultnál vagy másfél percig vártam, mert a papa valamit a lottóknál rendezkedett, háttal nekem, és nem mertem megzavarni.
Már előkészítettem a pénzt és az útlevelemet. Visszacammogott a pult mögé, szúrós tekintettel rám nézett és foghegyről odavetett egy „hi”-t az én köszönésemre.
Aztán hosszasan vizsgálgatta az útlevelem, időnként gyanakvóan rám pillantva. Végül elhitte, hogy elmúltam 21 éves (már idestova 23 éve), szó nélkül visszaadta, „'ennánán” (ten nine nine) morogta, bekasszírozta a 11 dollárom. Megvártam, míg visszaadja az egy centet és belecsavarja egy barna papírzacskóba a palackot, fogtam és elköszöntem. „'Najt” pökte oda a foga közt, rám se nézve. Vicces volt. Eddig az egyetlen olyan bolt, ahol otthon éreztem magam, mintha Magyarországon lennék. :)

Óh, azok a barna papírzacskók! Tudom, hülyén hangzik, de gyerekkoromban mindig ez jelentett Amerikát, ahol az emberek a filmekben a boltból nagy, barna papírzacskókkal jönnek ki a hónuk alatt vagy magukhoz szorítva, mert fülük nincs, abba pakolva a gabonapelyheket, a juharszirupot, a narancslevet , a muffint, az amerikai fánkot és más akkoriban nálunk elérhetetlen csemegéket.

Utána átmentem a szemben lévő BestBuy-ba (itteni Media Markt), ugyanis kiértesítettek e-mailben, hogy megjött a megrendelt és kifizetett music center, vagy hogy hívják, Sharp, van neki két hangszórója, meg van benne CD és rádió, na meg USB! És persze az elengedhetetlen iPod csatlakozó. Ennek meg az a története, hogy egész eddig hiába kerestem ilyen cuccot, mert az itteni BestBuyban, de egyáltalán, sehol a környéken nem volt normális készülék, ami ezt tudta volna. Bezzeg iPodot mindegyik képes használni, de USB-n keresztül MP3-at lejátszani? Na neeee...
Múlt héten kénytelen voltam bemenni Fennwaybe az ottani BestBuyba, mert Bluetooth headset kellett, ami működik Skype-al az Androidon meg a Macbookon is, és ráadásul kényelmes is, ilyen nem sok akad, és a Plantronics Voyager Pro+ pedig ott volt legközelebb kapható. Az a bolt kicsit jobban ellátott, mint a Dedham-i, ahová járni szoktam és megláttam ezt a Sharp készüléket – naná, hogy nem volt belőle raktáron, a bemutató készüléket meg nem adták. A legközelebbi 30 mérföldre van innen Milfordban. A franc fog most ezért 60 mérföldet autózgatni, hozzák ki inkább a hozzám közeli boltba. Tanulva a múltkori trükkből, mivel még mindig nincs itteni online vásárlásra használható bankkártyám, ajándékkártyát vettem és arra vásároltam meg a neten.
A „store pickup” részen egy mozgássérült, ujjait nem, csak kezét mozgatni tudó, tolókocsis srác ült, így kicsit nehéz volt neki a közel 6-8 kilós dobozt mozgatni. A számítógépbe ügyesen pötyögött a kézfejével, de aztán odaadni nem tudta, mert ahhoz túl nehéz volt, lecsúszott az öléből a földre. Gondolkodtam addig hogy segítsek-e, de nem avatkoztam közbe, mert úgy hiszem, ők jobban érzik magukat, ha meg tudják oldani a dolgokat és nem éreztetik velük, hogy segítségre szorulónak érzik őket. Miután a doboz leesett, megkérdezte, hogy el tudom-e vinni, na akkor mentem csak át a pult mögé érte. Remélem, jól tettem.

A kis zenedoboz meglepően szépen szól, sokkal szebben, mint vártam, persze nem Hi-Fi, csak az átlagnál kicsit jobb. Asztalom nem volt, ezért az előző lakó által itthagyott bútorlapot fektettem a dobozra, amiben érkezett a Sharp, így lett neki asztala mégis.
Aztán kipakoltam a kajákat. Nem is mondtam, a Shaws-ban felháborodottam vettem tudomásul, hogy nincs a kedvenc Farmer's Cheese-emből! A többi túrószerűség nem valami bizalomgerjesztő, nézzük csak meg, mi van benne, én eddig úgy tudtam, a túróhoz nem kell más, csak tej. De nem:

Amint látható, kell bele savó protein koncentrátum, savó, guargumi, xantángumi, szentjánoskenyér-liszt, szorbinsav és szén-dioxid.
Ja, és tartalmaz tejet, nahát, csak nem?
Érdekes, Anyu ezeket a vackokat nem szokta használni, mégis mindig finom túrót csinált, csak tejből, otthon a panellakásban...
És nicsak, mit találtam a boltban!

A csomagolásról megoszlik a véleményem, de örülök, mert ami paprika itt egyébként kapható, az nagyon gyenge eresztés.
Tegnap meg elhatároztam, hogy kenyeret sütök, egyrészt mert már elfogyott az előző, másrészt ki volt írva a céges étkezőben a hűtőre, hogy valami Luncheon day, meg egy üres lista, kérdeztem, mi is ez, azt mondták, amolyan közösbe bedobós kajálás, aki akar, hozzon, iratkozzon fel. Nem mertem feliratkozni, hátha nem lesz jó, de gondoltam, mindegy, ha jó, akkor úgyis mindegy.
Neki is kezdtem, de kicsit figyelmetlen voltam és két cup helyett két mérőedénnyi (4 cup) vizet találtam beletenni. Igaz, több lisztet raktam, okulva a legutóbbi kenyérsütés tapasztalataimból. Aztán elindítottam. Nagyon hígfolyós volt. Nosza, öntögettem még hozzá lisztet bőven, De még kicsit gyanús volt. Mindegy, gondoltam, majd összeáll és lementem mosni a pincébe (ha van, amit utálok ebben az életformában, akkor ez biztosan listavezető). Persze elfelejtettem magammal vinni a negyeddollárosokat, volt egy potya utam, legalább pár lépcsőnyit mozogtam.
Mire visszaértem a tészta csak nem akart összeállni. Szórogattam még liszttel, piszkáltam, de nem igazán tűnt olyannak, amilyennek lennie kell.
Már a szárítóba rakást után is visszajöttem, a második dagasztási ciklus ment és még mindig híg. Na, akkor tévedt a pillantásom az edényre és szentségelni kezdtem, hogy kétszer annyi a víz! Na jó, leállítottam, majd öntöttem hozzá csak úgy szemre egy jó nagy adagot – de addigra már meglehetősen feljött magasra. Újraindítottam az egész ciklust, de csak nem állt össze a tészta...
Na, erre újabb ötlet: gépet leállítani, masszát félig kimerni, lisztet még hozzáadni. Na, így már kezdett kenyértészta formája lenni, de addigra már harmadszor indítottam el újra, ezúttal egy expressz programot. Végül teljesen átmentem kézi üzemmódba, csak a dagasztást kapcsoltam be, majd saját megérzésre úgy fél órát hagytam pihenni és elindítottam egy csak sütési programot. Nemsokára elhűlve tapasztaltam, hogy a kenyér lassan, de biztosan emelkedik, már elérte a sütőüst felső peremét és láttam, hogy vannak még tartalékai.
A biztonság kedvéért rápakoltam egy nehéz lábast a cucc tetejére, ha a kenyér ki akarna törni börtönéből, legalább addig talán visszafogja, míg lesz időm a 911-et hívni:

„Help, please, I can't stop my bread to raise up, it will break through and leave the building!” és majd riasztják a SWAT teamet, akik kenyérálló mellényben megadásra szólítják fel a túlburjánzó pékárut, végül szétlövik a lakást, de a kenyér csak nőttön nő, már szétnyomja a falakat és túlnő a fákon, recsegve-ropogva dőlnek körülettem, villanyvezetékek szakadnak szikrázva, mókusok fejvesztve menekülnek, autók csikorogva fékeznek és nagy csattanással rohannak egymásba, riasztják a Nemzeti Gárdát és hamarosan Apache helikopterek köröznek dörögve West Roxbury felett, rakétákkal és Gatling gépágyúkkal támadva az elfajzott kenyeret, a legközelebbi légitámaszpontról felszállnak az F-16-osok és elindul néhány üteg nehéztüzérség is közeli katonai bázisról, Obama elnök válságtanácskozást hív össze, egy repülőgép-hordozót és tengeralattjárókat vezényelnek a kikötőbe, a MIT és a Lawrence Rivermoor tudósai lázas számítógépes modellezésbe kezdenek, mikor éri el a kenyér az orbitális páyát, a CNN, a Fox és az összes tévécsatorna itt nyüzsög, pofámba reflektoroznak és több tucat mikrofont dugnak az orrom alá, de közben megérkezik néhány szótlan, keménykötésű, öltönyös alak, egyik fülükben adóvevő, közrefognak és nem éppen szelíden benyomnak egy nagy fekete autó hátsó ülésére, majd elhajtanak velem...

Ezt vizionáltam, miközben szívdobogva figyeltem az utolsó centinyi helyet a kenyér és a sütő fedele közt.
Végül megállt és nem nőtt tovább, de tényleg fél centi híja volt.
Viszont már olyan álmos voltam, hogy nem győztem kivárni a végét, gondoltam, ellesz reggelig. Éjjel valamikor éreztem is a frissen sült kenyér illatát.
Reggelre viszont azzal kellett szembesülnöm, hogy nem volt jó ötlet benne hagyni, a melegtől a pára összegyűlt az edény alján és jól eláztatta... hogy viszem így be?
Na, elő a hajszárítót, pár percig szárogattam, egész jól alakult, de nem az igaz még... gondoltam, amíg lenyírom a hajam, addig csak megszárad. Hát, nem egészen. Végül megint újabb ötlet: visszatettem a kitörölgetett sütőüstbe és rákapcsoltam a sütést 6-8 percre, ez tényleg kiszárította.
Viszont gigantikusan magas lett, nem is tudtam vágni a szokott módon, csak fektetve. Ízre viszont nagyon jó, semmit nem ártott neki az egész kalamajka, sőt, talán kicsit könnyebb, lazább szerkezetű.
Azt hiszem, péknek születtem. Ha kirúgnának, ahogy ma 15 embert a Nashville-i üzemből, már tudom, hogy én fogom házi jellegű kenyérrel ellátni West Roxburyt.
Felszeleteltem a fele kenyeret (ennyi fért a kenyereskosárba) és bevittem, ott nyomtattam hozzá egy kis papírt, hogy friss házikenyér meg az összetevői.
Naná, hogy csak én hoztam valamit. Senki más nem dobott be, csak délben volt egy tál kínai zöldség, valamelyik környékbeli étteremből.
Addigra az én kenyerem már elfogyott és többen is elismerően nyilatkoztak! :)

Na, ma se sikerült éjfél előtt befejezni. Pedig délután egy-kettő körül tényleg el-elbóbiskolok mindig. Viszont holnap meg vadrizses barna rizs lesz, sajtos avokádókrémmel, ma azt csináltam.