Még sose voltam egyik helyen se, ma amúgy szabadnapom volt, tekintve, hogy tegnap 18 órát dolgoztam egy projekt végső hajrájában és cserébe kaptam.

Reggel aludtam hát fél tízig, aztán komótosan, készülődtem, felcihelődtem, előtte hosszasan tanulmányoztam és kigyűjtöttem, mely boltok érdekelnek, felraktam őket egy Google térképre és megnéztem, mi a legkedvezőbb útvonal. A mobilom feltöltöttem teljesen, a kishátizsákba besuvasztottam a Macbookot és nekivágtam.
Becéloztam a legközelebbi vonatot, a 13:10-est (hiába, nem áll rá az agyam az 1:10pm-re). Útközben ismét megcsodáltam a gyönyörű Buick Roadmaster Eight autószépséget az ötvenes évek elejéről - mindig ott szokott állni a ház mellett.

Ezúttal tudtam a vonaton jegyet venni, nem úgy, mint legutóbb Állandó Tettestársammal, mikor is a kalauz megtagadta, arra hivatkozva, hogy mindjárt beérünk. :)

Az állomáson felkerestem a vécét, majd lementem a piros metróra, ahol is bosszúsan tapasztaltam, hogy a saját Charlie kártyámat (ez amolyan helyi bérletszerűség, illetve kedvezményes, feltölthető kártya utazáshoz) otthon hagytam, lenn meg épp nem lehetett kapni. Vettem hát 9 dollárért egy napijegyet, ami mindenre érvényes.
A Broadway megállónál kiszállva kísértetiesen megismétlődött a jelenet, amit legutóbb éltünk át Tettestársammal a Harvardnál, mikor egyszerűen képtelen voltam megfelelően értelmezni a Google Maps Androidos változatának legújabb verzióját - amióta ráerőltették ezt a hülye 3D megjelenítést, meg azt, hogy nem tudok teljes felülnézetből navigálni, egyszerűen nem áll rá az agyam.
Végül azért 5-6 percnyi ide-oda sétálgatás és vizuális azonosítás után (ugyanis a házakra nem írják ki az utcanevet) sikerült rájönnöm, merre kell menni.
Átsétáltam a helyi Kőbánya-Kispest metrópályaudvar felett, megpillantottam egy teljesen oda nem illő vártornyot és nemsokára a boltnál voltam.

Az egész utca egyfajta művészeti környék lehet, galériák, kávézóval integrált kiállítás, kreatív boltok sokfelé.

Jó órás nézelődés és hazai telefonos konzultáció után megvettem pár dolgot, amit gondoltam, hogy jó lesz és indultam volna tovább, épp szakadni kezdett az eső, a kapualjban térképészkedtem addig, hogy kiderítsem a következő állomást.
A Google maps isteni jól tud tömegközlekedésre is útvonalat tervezni - egy a baj, hogy véletlenül se azokkal a fogalmakkal írja le, ami a buszmegállókban ki van írva. Ő azt mondja, melyik állomás felé menő járatra kell felszállni - a megállóban meg annyi van többnyire, hogy INBOUND meg OUTBUND, amiről a tanácstalan idegen nem igazán tudja eldönteni, hogy merrefelé megy, ha nem ismeri a várost.
Így aztán le is maradtam az egyik buszról, közben meg is gondoltam magam, mert sürgősen megint vécére volt szükségem, benéztem hát egy környékbeli pubba, ahol az időponthoz illően meg is ebédeltem egy kis salátát, a diéta jegyében, vörösáfonya-lével. Természetesen ismét elfelejtettem, hogy itt az a normális, hogy az itallal csak félig töltik a poharat, a többi az jég, amitől egyrészt azonnal torokgyulladás felé megy az ember jó eséllyel, másrészt mire végez az evéssel és néha kortyolgatja az italt is, addigra a jég olvadása miatt az egész egy ihatatlan, íztelen, hideg, híg lötty lesz, amit ott is hagy. Gyakorlatilag fele annyi „anyagot” kap egy pohár italban így, mint amennyit kapni kéne. Miért jó ez nekik?

De legalább vécéjük volt.
Közben a GPS használat, a fényképezgetés és Skype-on meg egyéb módon történő telefonálás vészesen lemerítette a HTC-t (igen, mindössze 3 óra alatt, ilyen szar az akkumlátortechnika még mindig, ez az okostelefonok legvacakabb része). Így előkaptam a Macbookot és mivel szerencsére wi-fi is volt a pubban, megterveztem az útvonalat a Google-lel, majd egy nyugtára ráírogattam a főbb állomásokat tollal, tekintve, hogy mégse mászkálhatok folyamatosan egy nyitott notebookkal a kezemben.

Ismét eljátszottam az Inbound-Outbund tanakodást a másik busz megállójában (SL5) végül sikerült kikövetkeztetnem, mert itt egyik irányban legalább ráírtak egy megállót (hogy a másikra miért nem, nem tudom).
Jött is hamarosan, nem tudtam, itt hogy megy a le-felszállás meg a fizetés, persze rossz helyen szálltam fel, a legelső ajtón kellett volna, ott kell fizetni a sofőr melletti sokoldalú kis készülékkel, ahol a legtöbb ember csak odaérinti a pénztárcáját, amiben a contactless chip-el ellátott kártya van, de elfogadja az egyéb mágneskártyás jegyeket, sőt bankjegyet és érmét is. És működik!

Én meg odalopakodtam a második ajtótól és a sofőrt kérdeztem, hogy kell ezt használni, aki azt mondta, várjak egy kicsit, majd kiszállt a vezetőállásból, odament az első ajtó mellett egy kerekesszékben ülő utashoz, kikapcsolta a kerekesszék rögzítőszíjait, megnyomott egy gombot, ami az első ajtónál egy rámpát eresztett le, és kitolta a kerekesszékes utast, majd visszahúzta a rámpát. Ez eltartott egy percig nagyjából. Senki nem türelmetlenkedett és az egész teljesen természetes és hétköznapi jelenségnek tűnt itt. Kíváncsi lennék, nálunk mi lenne egy hazai buszon...

Ezután megmutatta, hová kell becsúsztatni a napijegy-kártyámat, már indulás közben.
A busz persze légkondis, csuklós és tágas, a légkondi zúgása hangosabb, mint a motorhang.
A futófényes LED kijelzőn kiírja a következő állomást, időnként a mai dátumot és időt, meg azt is, ha valaki megnyomta a leszállásjelzőt, ami nem csak a korlátokon elhelyezett gomb, hanem minden ülés mellett az ablak aljától a tetejéig futó sárga csík, ezt bárhol meg lehet nyomni, minden része jelez, így az ülő utasok is mind tudnak jelezni. Minden kiírt közleményt be is mond a rendszer automatikusan.
Nézelődtem. Nem volt tömve, de a legtöbb ülőhelyen ültek.
Én voltam egyedül fehér.
Voltak hispánók, ázsiaiak, feketék. De egyetlen fehér se.

A Dudley Station-nél szálltam le, ez egy nagy buszcsomópont, mint nálunk az Örs Vezért tér mondjuk, csak maga a hely kisebb és zsúfoltabb, de rengeteg busz itt fut össze.

Az állomáson elég nyüzsgő az élet, jönnek-mennek az emberek, fiatalok-idősebbek kisebb csoportokban várnak a megállókban, vagy az út szélén lebzselnek, a közeli junkfood éttermek poharaiból iszogatva.
Ázsiaiak, hispánók, feketék. A száznyi ember közt én voltam az egyetlen fehér.

Kis keresgélés után megtaláltam a 66-os megállóját, ami Brookline-ba, a Harvard-Linden utcák kereszteződése felé visz. A busznak ez lehetett a végállomása, mert teljesen üres volt, felszálltam és már gyakorlottan kezeltem a jegyem, leültem. 17 megállót kellett mennem vele. Megállónként lassan telni kezdett a NABI busz. Feketék, hispánók, ázsiaiak.

Áthaladtunk Roxburyn, ahol azért érezni lehetett, miért mondják ezt az egyik legzűrösebb környéknek, bár mondjuk a hazai slumosodó részekkel nem volt összemérhető - de azt tudom, hogy errefelé a van a legtöbb erőszakos bűncselekény, többnyire bandaharcok.

Már az út felénél jártunk, mikor kezdett megváltozni az arány. A néha elég vásári vagy kültelki vagány külsőket kezdte felváltani a disztingváltabb és az alternatív és egyre több lett a fehér arc is.

Brookline-ban pedig végképp megváltozott, ott már kimondottan amolyan laza, egyetemista-professzor-művész stílusú volt a fel-leszállók nagy része.
A célállomásnál leszálltam, mindjárt meg is találtam a boltot a legközelebbi sarkon. Csak éppen nagyon szorongatott a szükség, hogy találak egy vécét, visszafelé bóklásztam és kiszúrtam egy Starbucks-ot.

Minden asztalnál ültek, többnyire notebookkal (leginkább Mac) vagy iPaddel. Találtam végül egy helyet, leraktam a cuccom és elmentem rendelni egy Frapuccinot. A közönség többnyire fiatal csajokból és srácokból állt, akik elmélyülten olvastak, jegyzeteltek egy-egy kávé és süti mellett.
Az én helyemmel szemben egy szakállas fazon egy digitális kamerát piszkált, mellette egy szénné tetovált, szoborszerűen belőtt hajú, orr- és fülpirszinges lány vidáman Mac-ezett, mellette egy rövid hajó ázsiai, műkoptatott pólóban és ágyék alá lógó, bő, trottyos farmerben, amolyan gördeszkás stílusban, róla csak hosszas vizslatás után tudtam eldönteni, hogy nő vagy férfi, hátul egy porcelánfinom vonású, végtelenül komoly, totálisan zárkózott benyomást keltő, nagyon visszafogott ruházatú ázsiai lány, talán a szomszédos koreai iskolába jár, az ablaknál egy atlétikus, sportos, tüskére zselézett hajú srác. Mindenki elmerülve a virtuális vagy papíros olvasmányában.
Megkaptam az italom, letettem a helyemre és rohantam vécére. :)

Megkönnyebbülve visszatértem és persze wi-fi itt is volt, megterveztem a haza vezető utat, volt még egy kis beszélgetés Skype-on, közben iszogattam a Frapuccinót, végül összecsuktam a Mac-et és mentem a boltba. Sikerült is pár dolgot vennem.
A HTC már az utolsókat rúgta, de azért még arra jó volt, hogy még egyszer megnézzem, merre is kell mennem a zöld villamoshoz. Meg is találtam hamar, a Brookline Village-hez címzett megállónál. A fedett részen tájékoztatók, ha letöltöm az iPhone vagy Android MBTA (ez a helyi BKV) alkalmazást, online valós időben követhetem nyomon a járatom és mindig tudom, mikor várható az érkezése. Micsoda lúzer társaság, ahelyett, hogy ellenőrökre és biztonsági trollokra költene, mint nálunk... ja, hogy errefelé csak alig szokás bliccelni?

Jó tíz percet kellett rá várni, a megállóban több tucatnyian álltunk és a bejövő villamos a legzsúfoltabb budapesti járműveket idézet: szardíniaszerűen összepréselődött tömegnyomor.
Nem is lehetett a többkocsis szerelvény minden ajtaján felszállni, egyszerűen cipőkanállal se szuszakolhattak volna be több embert, szerencsére a végén még be tudtam nyomakodni, de a fele várakozó lemaradt.
A zsúfoltság ilyen kellemesen nosztalgikus érzetébe csak az volt feltűnően más, hogy itt nem volt büdös.

Ebben a tömörített formában utaztam 4-5 megállót, végül az egyiknél elég sokan leszálltak attól kezdve a zöld villamos lement a föld alá és egyből tágasabb lett a hely.
A Park Station-nél átszálltam a piros metróra és nemsokára az állomáson voltam, még negyed órával a Needham Heights-be menő vonatom indulása előtt. Így ismét volt időm vécére menni (ma ilyen sokat ivós nap volt).

A vonat időben elindult, én a Mac-el rákapcsolódtam az MBTA wi-fi-jére és netezgettem hazáig. Az állomásról a kis utcákon haladva megint rácsodálkoztam ezekre a jó kis házakra, főleg a kisebb, földszintesek tetszettek, ahol hátul van egy kis sziklakert meg hancúrozóhely gyerekeknek... az egyik ház mellett a fűben egy nyuszi rágcsálta a füvet. :)

Érdekes élmény volt ez a nap és jó kikapcsolódás a múlt heti túlhajtott meló után.