Kis faluban lakni néha nem túl jó, mert ha este 9-kor jut eszünkben, hogy a gyerekek sütikészítéséhez elfelejtettünk citromot hozni, akkor nincs közelben éjjel-nappali, ahol megvehetném.
Kis faluban lakni viszont mégis jó, mert ilyenkor az ember bemegy a közeli kisvendéglőbe, ahol már látásból ismernek és kér egy citromot, akkor mosolyogva nyitják a fiókot és azt kérdik: „egy elég lesz?”. És mikor fogadkozom, hogy holnap behozom, csak legyintenek: „hagyd csak...”.
Kis faluban lakni néha nem túl jó, mert ha elfogy a készpénz, akkor sajnos pár helyen nem tud kártyával fizetni az ember, a legközelebbi ATM meg a szomszéd faluban van.
Kis faluban mégiscsak jó lakni, mert a zöldséges, akinél a három, ötliteres, natúr, 100%-os almalevet akartam venni (egyik meggyel, másik barackkal, harmadik körtével) és 500 Ft-al kevesebb készpénzt volt nálam, legyint, hogy „majd az ünnepek után behozod...”.
Kis faluban lakni mégse jó, mert 24-én csak délelőtt 11-ig van nyitva a patika, ami elég fura időpont, úgy általában, és az ember nem számít rá, hogy nem délig.
Kis faluban mégis jó lakni, mert mikor a patikus a zárás után negyed órával még benn van a boltban és meglátja, hogy ott állok tanácstalanul és kissé letörten az ajtóban, az ünnepi nyitvatartást böngészve, akkor kinyit és mégis kiszolgál.
Kis visszatekintés: egy előző bejegyzésben említett Edigital webshop a hibásan kártyámra terhelt összeget még mindig nem utalta vissza, bár erre ígéretet tett. Egy idő után megint írtam nekik, hogy mi lesz már - azt válaszolták, hogy folyamatban van, de 30 napuk van arra, hogy visszautalják. Én ezt nem értem. Ha vásárolni akarok valamit, akkor nincs 30 napom arra, hogy kifizessem, egyszerűen nem kapom meg az árut, ha nem fizetem ki. Mi tart 30 napig? Egy átutalás elindítás internetbankon át maximum 5 perc, nem több.
27900 Ft nem olyan kis összeg, főleg karácsony előtt, amikor mindenki ajándékokra költi az utolsó szabad filléreit, lehet, hogy ezzel a húzásukkal komoly hátrányt okoznak egy családnak. Hogy tehetik ezt meg, milyen szabályozás engedi meg? Nem értem. Egy biztos: ezzel örökre elvesztettek egy vásárlót, pedig nem ritkán vettem tőlük régebben, nem is kis összegekért.
Amerikában képtelen voltam találni egy 40-es (6 1/2-es) férficipőt. Egyszerűen sehol nem volt, ahol néztem.
Itthon a Mamutban csak véletlenül, más ügyben arra járva benéztem az első kis cipőboltba és azonnal volt egy jó kis Marc, egész kedvező áron és jó minőségben, persze 40-esben is. Néztem még pár másikat, azokból is volt 40-es.
Meg is vettem a Marcot. Igaz, kicsit feltörte másnap a sarkam, mert egész nap benne rohangáltam, de egy új cipőnél ez előfordul, majd betörik. Remélem.
Ezt a bejegyzést amúgy a Budapest-Dombóvár Intercity-n írom. A vonat kulturált és viszonylag pontos, igaz, csak magyar összehasonlításban nevezhető annak, de a jegyet már interneten vettem (ahogy tavaly is), sajnos kinyomtatni még mindig nem lehetett otthon, a kóddal a pályaudvari automatából kaptam meg. De ez is sokkal kényelmesebb, mint az indulás előtt sorban állni.
Egyedül még a wi-fi hiányzik, meg a 220-as hálózat, de hát mindent nem lehet egyszerre. Örüljünk a "pontosságnak" és a tiszta, kellemes hőmérsékletű kocsiknak.
Egyébként karácsony másnapjához képest szinte tavaszias az idő, hétágra süt a nap, olvad a kevéske megmaradt hó, de azért hideg van.
Az indulás előtt már negyed órával a vonaton ültem, és szemben egy kopasz öreg kezdett az őrületbe kergetni azzal, hogy 20-30 másodpercenként menetrendszerűen hangosan cuppantott egyet, beszívva a száját a fogai közé. Kevés dolog van, ami ennyire túlfeszíti a türelmemet, mint ez, magamban már többször színes, szélesvásznú változatban lefuttattam a jelenetet, hogy fogom ledobni a vonatról...
Szerencsére felszállt egy néni, akinek férje svájci és valahogy szegről-végről ismerhették egymást, leült melléjük beszélgetni, ezzel megmentve az öreget, mert attól kezdve felhagyott a cuppogással.
A kalauz kedélyes, mosolygós, bajszos, enyhén pocakos úr, most haladt el, udvariasan köszönt mindenkinek, néhány utassal kedvesen beszélgetett is pár szót.
Ahogy szalad el a dunántúli táj az ablakban, jó érzés tölt el, olyan ismerős minden, olyan otthonos. Főiskolás koromban három éven át tanulmányi időben szinte minden héten végigvonatoztam ugyanezt az utat. Tulajdonképpen nem is sok minden változott... épült néhány új ház, felújítottak pár régit, eltűnt néhány, egyes állomások modernebbek lettek, több helyen látni üzletláncok új épületeit, de a falvak házainak hátsó kertjeiben ugyanúgy ott vannak a fészerek, a takarosan felhalmozott tűzifával, az ólakkal, melyekből már persze több az üres, az építkezésekből megmaradt anyagokkal („jó lesz az még valamire”), néhol egy-egy modernebb traktor a Zetorok helyett, bár a jó öreg piros traktorokból is akadt még itt-ott.
Sose voltam egy gazdálkodó típus, de ahogy most nézem ezt a jó kis barna földet, amelyből sok helyen már kidugta zöld hajtását a sarjadó vetés, legszívesebben belemarkolnék a jó, zsíros, nedves göröngyökbe, szétmorzsolnám, hogy érezzem az ujjaim közt, megsimogatnám a zöld hajtásokat és becsukott szemmel, mélyeket lélegezve a télszagú, szinte haraphatóan friss levegőből a napba mosolyognék.
Mert legyen bármilyen kontár, gőgös, arrogáns, leginkább saját bebetonozásán munkálkodó kormányunk (eh, bocs, de én is megszavaztam, mivel elhittem a hazugságaikat a kampányban), amely betokosodva a „kétharmad” hamis illúziójába egy magakreálta háborús szimbólumrendszer képzelt világában vagdalkozik, kifelé leginkább rossz bohócként, befelé meg minden ellenvéleményt zsigerből leugatva, kritikát el nem viselve, önkritika leghalványabb formájára is képtelenül, legyen bármennyivel rosszabb a közbiztonság, agresszívabb a közlekedési morál (és vele együtt általában az emberek egymáshoz való viszonya), legyenek bár értelmetlen és betarthatatlan, bürokratikus szabályok, amire hivatkozással az emberek a helyes és követendő szabályokra is magasról tesznek, legyen bármennyire nehéz a megélhetés, ellehetetlenített a becsületes vállalkozás, égbekiáltóan magas az adó és enyveskezű a hatalom, mely rövid távú büdzséfoltozgatás céljából az emberek nyugdíjmegtakarítását nyúlja le szemérmetlen pimaszsággal hazudozva az egészről - azért ez mégiscsak az én hazám.
A MÁV hozta a formáját amúgy: 180 km-es úton, ragyogó időben, mindenféle váratlan megállás nélkül 10 perc késéssel ért Dombóvárra.
(Kicsit nosztalgiával gondoltam vissza a koreai utakra, ahol ugyanennyi idő alatt a vonat több mint kétszer ekkora távolságot tett meg, percre pontosan érkezve, egy alkalommal volt csak műszaki okokból kb. negyed óra késése, akkor a vonatból kiszálló utasokat hajlongó hoszteszek fogadták, akik elnézést kértek a késésért és kuponokat osztogattak, melyekkel a menetjegy árának kb. 20%-át vissza lehetett igényelni bármelyik pénztárukban, egy évig bármikor. Aki pedig bankkártyával vásárolta a jegyet, annak automatikusan vissza is utalták.
Igen, ez ugyanaz a Dél-Korea , amely az országot kettészakító háború után az ötvenes évek közepén sokkal pocsékabb állapotban volt, mint Magyarország.)
Igaz, ilyen vasút még Amerikában is utópiának számít, a New York-i úton késett a vonat vagy fél órát, de semmi hasonló kompenzáció nem történt. Még az információközlés is hasonlóan szegényes volt, mint nálunk.
