A bejegyzés néha napokkal korábbra vonatkoznak, csak igen korlátozott az internet hozzáférésem itthon. A képek minőségéért elnézést, csak egy közel 4 éves Nokia E51 van most nálam használatban.
A JFK-ről eleve késéssel szálltunk fel, a gép totál tele volt, annyira, hogy a később érkezők csomagjainak már nem jutott hely se a felső csomagtartókon, se az ülések alatt, ezért jó néhányuknak ki kellett vinni a csomagot a bejárathoz, mert be kellett rakni az alsó csomagtérbe.
Végre bezárták az ajtókat, elkezdődött a kigurulás. Aztán megállt a gép és vártunk. Aztán vártunk.
Majd a pilóta közölte, hogy az esős idő kicsit megkavarta a közlekedést, ezért még vagy fél óra felszállásig.
Aztán vártunk.
És kb. egy óra késéssel elindultunk.
Az út nagyjából eseménytelenül telt el, a Delta elég smucig légitársaságnak tűnik. Úgy általában nekem olyan érzésem volt, hogy „ezeknek így is jó” felkiáltással sokkal gyengébb szolgáltatást nyújtanak, mint egy amerikai, vagy nyugat-európai járatukon. Meglepődtem például, hogy milyen szigorúan kiporciózták az italt, nem töltötték tele a poharakat, csak félig.
Az időnként repülés közben körbehordozott ital is csak víz volt, más társaságoknál általában vizet és gyümölcsleveket is hoznak, a kajához adott italnál meg nem fukarkodnak, odaadják az egész dobozos üdítőt, vagy kis üveg bor.
Jó órás késéssel szálltunk le, rögtön hívtam a családot, már kinn vártak, jó érzés volt.
A csomagokra még háromnegyed órát kellett várni...
Közben az időnként kinyíló fotocellás ajtónál integettünk egymásnak, ők a korlát mögül, én még a futószalagnál.
Végre meglett a bőrönd, felpakoltam a kiskocsira és lett nagy ölelkezés, puszilkodás, e ööm, e bódottá. :)
Kifelé menet a parkolóba levezető rámpa nagyon gondosan megtervezett hegyesszögben csatlakozik a járdához, így csak baromi éles kanyarral lehetett csak ráfordulni arról az oldalról, ahonnan jöttünk. A rápakolt csomagok miatt nem látszott, hogy a betonjárda sarka mellett egy jókora luk éktelenkedik és persze olyan éles szögben nem bírt fordulni a kocsi, egyik kereke belezökkent, a taliga oldalra borult, a rakomány meg le a földre.
Mikor utánahajoltam, hogy visszarakjam, sikeresen lefejeltem a szintén előrelátó gondossággal a sarkon éppen fejmagasságban elhelyezett táblát, csak úgy koppant. Most két búb és seb őrzi a homlokom jobb oldalán a hazatérés első perceinek nyomát.
Na, hozzuk a formát gondoltam. Azért még nem amerikanizálódtam, ugyanis eszembe se jutott, hogy be kéne perelni a repteret a veszélyes kialakításért. :)
A parkolóban az automata nem fogadta el a tízezer forintost, bár rá van írva, de ezen nem szabad itt meglepődni. Egy szerencsétlen fickó már 10 perce próbálkozott vele, mindig visszatérve a kocsihoz, hogy újabb különböző bankjegyeket szedjen össze a benne ülőktől, de az automata közönyösen visszaköpte mindet.
Nekünk szerencsénk volt, akadt egy kétezres is, amit a második próbálkozásra már megevett, és előkerült 900 forint apróban is. Mehettünk végre haza. :)