A Home Depot parkolójában épp tekintélyes méretű és amorf csomagommal baktattam a bringámhoz, mely a mozgássérült parkolót jelző táblához volt pányvázva, mikor megakadt a szemem az előtte parkoló hosszú, lapos cápaorrú autón.
Egy Chevrolet Corvette, az egyik legismertebb amerikai sportkocsi. A mozgássérült parkolóban állt.
Rosszallóan csóváltam a fejem, „mozgássérült, naná, persze, ezzel a sportkocsival” dünnyögtem magamban, ahogy végigfutott a szemem a rendkívül alacsony, ki- és beszállásra nem éppen könnyedén alkalmas áramvonalas autón. A félig nyitott ajtóban kifelé fordulva szőke, napszemüveges nő mobilozott.
„Hát persze, hogy egy plázacica” zsémbeltem tovább rosszmájúan magamban, a jelenet olyan ismerős volt, otthon minden hétvégén látni ilyesmit a bevásárlóközpontok parkolóiban.
A tükrön kék-fehér kártya fityegett, kerekesszékes szimbólummal.

„Na, ezek szerint nem csak nálunk szerezhetnek az ilyenek rokikártyát, hanem itt is?” csodálkoztam rá, enyhe csalódással, miközben megpróbáltam a bringára logisztikázni a csomagomat.
Öreg, közepes méretű kutya sertepertélt az autó mellett, mellényszerű rózsaszín pórázzal, majd nagyobb köröket tett, hozzám is odajött, megszaglászott és tovább bóklászott.
A nő továbbra is hangosan beszélt a mobilon „...and then what?” ismételgette harciasan, majd a kutyát kezdte keresni a szemével.
A jószág már a parkoló szomszéd sorában járt, maga után húzva a pórázt.
A nő továbbra se hagyva abba a telefonálást, nehézkesen kikászálódott a kocsiból és felállt.

Elszégyelltem magam, mélyen.
A nő kb. 50-es volt, botra támaszkodva, láthatóan keservesen indult a kutya után, egyik lába mintha jóval rövidebb lett volna a másiknál.
Tényleg mozgássérült volt.