Szombat délelőtt volt.
Már rég hallgattam a WGBH rádiót, hát csak úgy háttérzajnak bekapcsoltam, de hamarosan abbahagytam mindent és belefeledkezve figyeltem rá, csak ültem a konyhaszéken.
Egy férfi - érezhetően színész lehetett - előadott egy monológot, az Apple-ről, Jobs-ról és Kínáról. Lebilincselő volt a történet is, de az előadásmód is. Komolyan elgondolkodtatott és szíven ütött.
Még véget se ért, márt próbáltam rákeresni a neten, mi volt ez.
Megtaláltam.

A férfi Michael Daisey, Amerika egyik jól ismert előadója, színész, publicista, történetmesélő, tanár - errefelé „monologist” a pontos megnevezése, ami talán egyszemélyes színházként mondható jól magyarul, nem tudom, létezik-e jobb kifejezés rá, nálunk elég ismeretlen az általa művelt monológ-előadás műfaja.
De nem csak előadó - a történeteit maga állítja össze, utánajár, kutat, újságírói, szociológusi, antropológusi munkát végez, legalábbis ezek mind fellelhetők a történeteiben. Afféle kicsit régimódi mesélő is, a közönséget nemcsak szórakoztatja, de egyszersmind tanítja, új dolgokra ébreszti rá, intellektuális és érzelmi síkon is. Monológjaival járja az ország színházait, előadótermeit. Leül egy asztal elé, előtte néhány papír és egy pohár víz. És beszél, mesél, játszik - ilyen egyszerűen, mintha csak egy baráti körben sztorizgatna.
Egyszóval sokoldalú, figyelemreméltó ember.
Legutóbbi monológja, amit véletlenül sikerült a rádióban elcsípnem, a „Steve Jobs agóniája és extázisa” címet viseli.

Az előadás egy része Jobs zsenialitásáról, de annak árnyoldalairól is szól. Többek közt megemlíti, hogy ő volt a „forced upgrade”, vagyis a kikényszerített váltás legfőbb gerjesztője és sose volt rest feláldozni valamelyik sikeres terméket, hogy egy újabb, még jobbal váltsa le, még mielőtt a piacon leáldozóban lett volna neki.
Egyik példája az iPod Minihez kapcsolódott, mely akkoriban a slágertermék volt az Apple-nél, eladási csúcsokat döngetett. Erre Jobs gyakorlatilag beszüntette a fejlesztését - de piacra dobta az iPod Nano-t, ami szintén nagy siker lett.
Jobs sok amerikai szerint az elmúlt ötven év legnagyobb embere volt. Kétségtelen, hogy három jelentős újítás fűződik a tevékenységéhez, mely alapjaiban változtatta meg az ember és az informatikai/szórakoztató eszközök viszonyát és használatuk módját, amire egy másik ember se volt képes.

Michael igazi Apple-fan, már évtizedek óta használja az almás termékeket, de nem csak egyszerű felhasználóként, hanem vérbeli geek, esti relaxáló tevékenységei közé tartozik darabokra szedni a Macbookját, kitisztítani sűrített levegős szprével és összerakni, tehát műszakilag se analfabéta.
Egy nap, mikor unaloműzésként böngészte a netet, egy Macintosh-pletykákat közlő blogra tévedt, ahol meglátott néhány fotót. A képek egy, a kereskedelembe még be nem került iPhone-ról voltak, tesztfotók, melyeket a készülék összerakása után a gyárban a kamera tesztelésére szoktak készíteni.
A kínai üzem néhány jól-rosszul látható részlete volt rajtuk.
Ekkor Michael elgondolkodott. Hosszú ideje ismeri az Apple gépeket, mindenféle terméküket használja és tudja, hogy működnek - de sose gondolt bele, hogy is készülhetnek. Azt hitte, robotok gyártják őket.
Elhatározta, hogy utánajár. Megszervezett egy utazást a dél-kínai Sengcsenbe, ahol a Foxconn székhelye van, ez az a cég, mely a legtöbb Apple termék komponenst gyártja és a készülékeket összeszereli. (Hogy elejét vegyem a flame-nek megint az Apple gonoszságáról, szólok, hogy a Dell, a HP, a Nokia, a Samsung, a Cisco, a Microsoft, a Sony, az Acer sok készülékét is ők gyártják, ha jól tudom, tavaly a világ informatika-elektronikai termelésének több mint 50%-át adták, a Dell például gyakorlatilag mindent náluk gyártat!).

Másfél éve Hongkongba utazott, ahol ismerősökkel beszélt a Foxconnról, a kínaiak, akiknek a tervét említette, nem helyeselték, hogy ő csak úgy fogja magát és odamegy a gyárhoz, hogy megtudja, miképp készülnek az eszközök, amiket nap mint nap használ és amiért Amerika nagy része rajong. Azt mondták „ez nem helyes, mifelénk nem így szokták”, nos igen, ez eléggé amolyan amerikás durraközepébe- tempó, de Michael nem tágított. Kapott kínai vízumot és elment Sencsenbe, mely Hongkongból mindössze 40 perces út tömegközlekedéssel. Tulajdonképpen a sencseni és a hongkongi metró kapcsolódik, az egyik végállomásáról át lehet menni a másikra a csomóponton belül egy ellenőrző ponton át és továbbutazni.
Michael döbbenten ismerte fel, hogy ez a 14 milliós város, ahonnan Amerika szórakoztató elektronikai/személyi informatikai termékeinek túlnyomó része származik, gyakorlatilag teljesen ismeretlen az amerikaiak előtt. Semmit nem tudnak (és azt hiszem, mi se tudunk) arról, hol és hogyan készülnek a mindennapjainkba mára jóformán teljesen beépült eszközök.
Azon is elcsodálkozott, hogy bár hozzá hasonlóan bármelyik újságíró előtt nyitva állt a lehetőség, hogy utánajárjon a dolgoknak, az általa nyilvánosságra hozott tényeket előtte az amerikai sajtó szinte teljesen elhallgatta...
Teljesen magánemberként kezdte, régebben próbált hivatalosan kapcsolatba lépni a különleges státuszú terület elektronikai üzemeivel, de gyakorlatilag reménytelen volt bármit is elérni, ezért most más utat választott, meg se próbált hivatalosan kommunikálni a Foxconnal, hiszen ha betartja a szabályos kapcsolatfelvételi lépéseket, bizonyára mindent megtettek volna, hogy ne beszélhessenek vele nyíltan.
Mivel azonban Michael nem újságíró, egyszerűen tanárként ment oda (ami igaz is, mert szokott tanítani), nem volt szükség arra, hogy sajtós vízumot és papírokat kapjon, így a kínai hatóságok nem is követték és akadályozták, ahogy egyébként az újságírókkal tették volna.
Beszél arról is, mennyire ellentmondásos Amerika viszonya Kínával: rengeteg félelem él bennük Kína nagysága és gazdasági növekedése miatt, ugyanakkor másik oldalról egyfajta fetisizálás is folyik, üzleti szempontból szinte rajonganak érte, egyfajta új, meghódítandó Vadnyugatnak tekintik, mely nyitott befektetési szempontból és óriási piacot jelent, ahol ügyes üzletemberek gyorsan megszedhetik magukat.
Hongkongi ismerősei közvetítésével egy tolmácsnőt is felfogadott. Mikor először indultak az üzemhez, úgy érezte magát, akárha a Szárnyas fejvadász (Blade runner) című film díszletei váltak volna valóra.

Mindenfelé felüljárók az autópályák keresztezéseinél, van, amelyik még nem készült el, egy ízben majdnem belefutottak egy ilyen levegőben végződőbe, melyen a szakadékot csak egy narancssárga műanyag terelőkúp jelezte az út végére helyezve.
Az üzem egy kisebb városrésznyi területet foglal el, az egész látóhatárt elborítják a Foxconn épületei. A cégnél 330 000 (háromszázharmincezer) munkás dolgozik, a „cafeteria” 10 000 emberre van méretezve.
A kerítésnél mindenfelé fegyveres őrök, az épületek tetején pedig a hírhedt hálók. Ezek a hálók azután kerültek fel, hogy egyre több túlhajszolt és rabszolgaként kezelt szerencsétlen vetett véget az életének úgy, hogy leugrott a tetőről és ez a sajtóban is megjelent. A cég válasza az volt, hogy felszereltette a hálókat és olyan szerződésmódosítást hajtott végre a dolgozókkal, hogy aki öngyilkos lesz, annak a családja mindenféle juttatástól elesik. Kedves, ugye?
„Szent Péter engem ne hívj, én nem mehetek,
a lelkem a vállalatot illeti meg.”
Michael unortodox interjúmódszert talált ki: egyszerűen odament a tolmáccsal a főbejárathoz és amikor műszakváltás után az emberek jöttek ki, megpróbált beszélgetni velük, meglepetésére hamarosan sorok álltak előtte, annyian szerettek volna beszélni vele.
Több száz emberrel sikerült beszélnie. Mivel nem volt újságíró, nem használt se kamerát, se bármiféle felvevő készüléket (mindent fejben jegyzetelt, végül is színész és „monologist”, a munkájához tartozik), az emberek sokkal szívesebben és nyitottabban beszéltek vele, mint bármilyen újságíróval.
Az egyik legmegdöbbentőbb tapasztalata ekkor az volt, hogy a szokásos semleges kérdések mellett feltette azt is, hogy ha valamit változtathatna a Foxconnál, mi lenne az?
A munkások reakciója teljesen meglepte, mindenki úgy tett, „mintha egy méh szállt volna az arcára és próbálná elhessegetni”, a tolmács pedig elmondta, hogy a válaszban az volt, még eddig sose gondolkodtak ilyesmin - azaz ezek az emberek teljesen beletörődtek abba, hogy ami történik velük, annak így kell történnie és esély sincs arra, hogy megváltozzon. Ne feledjük, Kínában (ahol még névlegesen és hatalomgyakorlási módszerekben kommunizmus/proletárdiktatúra va), a munkás érdekvédelmi szervezetek be vannak tiltva, nincs szakszervezet.
Ez volt a megvilágosodás pillanat, ami felfedte, mennyire korlátozza a diktatúra még a gondolkodás szabadságát is Kínában, ugyanakkor szabad kezet ad a vállalatoknak, melyek olyan munkafeltételeket alakítanak ki, melyek nem emberhez méltóak.
És az USA kormánya kéz a kézben dolgozik azon a Kínai hatalommal, hogy ezek a dolgok ne kapjanak túl nagy nyilvánosságot...
A vállalatok felelősségét is megemlíti, hiszen ezekbe a különleges ipari-kereskedelmi zónákba, ahol a legtöbb USA gyártó kitelepítette a termelését, nemcsak a technológiát, hanem valamennyire a munkakultúrát is exportálni kellett volna - de a vállalatok úgy döntöttek, hogy ezzel nem foglalkoznak. Sőt, a kínai diktatúrával együttműködve tevékeny szerepet játszanak abban, hogy az embereket túlterhelve még a kedvüket is erejüket is elvegyék a gondolkodástól és ezzel attól is, hogy valami szervezett tiltakozás kialakuljon.
Michael számára feltűnő volt, hogy mennyire fiatal az átlagéletkor, többnyire huszonévesek, így az öngyilkosságok magas száma még riasztóbb. Sokkoló tapasztalat volt, hogy a több száz beszélgetőpartnere közt nem kevés fiatalkorú akadt, de beszélt 12-14 éves gyerekekkel is, akik teljes munkaidőben dolgoztak az üzemben.
Az öngyilkosságok néha hetente bekövetkeztek, miután a nyugati sajtó felkapta a hírt egy ideig, a Foxconn azt ígérte, hogy 30%-kal emeli a fizetéseket (amit sose valósított meg), ez persze felveti a kérdést, hogy ha egyik napról a másikra erre hajlandó és képes lett volna, akkor bizony durván kizsákmányolhatja a dolgozóit.
A Foxconnos dolgozók átlagfizetése akkor 110 dollár körül lehetett havonta (25e Ft), ami a arrafelé elég jónak számít - az embereknek nem több pénz kellett volna igazán, hanem emberi bánásmód és kulturáltabb munkakörülmények.
Steve Jobs akkor még élt és dolgozott - egy ideig még az a szokása is megvolt hogy a neki személyesen küldött emailekre válaszolt, ezért Michael megadta Jobs email címét mindenkinek, aki szerette volna, ha a nagy ember meghallja a véleményét. A visszajutott információk alapján - melyek Michael előadására vonatkoztak - Jobs legtöbbször valami olyasmit válaszolt, hogy "Michael nem igazán érti a helyzet bonyolultságát" - ami tulajdonképpen valahol pozitív, hiszen legalább „helyzet”-ként jellemezte azt, hogy a hi-tech Apple termékeket részben 12 éves gyerekek szerelik össze napi 12-14 órában akár.
Hogy lehetséges ez? Hát úgy, hogy a kínai kommunizmus a legdurvább vadkapitalizmussal vegyül arrafelé, az életkort nem ellenőrzik vagy éppen maga a munkát akaró fiatal hamisítja meg, de van olyan is, akinél tudják, de nem törődnek vele. Az időnként végrehajtott hatósági vagy Apple által igényelt ellenőrzésekről jó előre értesülnek, így időben lecserélik azokat egy másik műszakban dolgozókkal, aki gondot jelenthetnének.
Vajon mennyire hiteles, hogy az Apple (és persze a többi cég is) ne tudna erről? Nem arról van inkább szó, hogy egyszerűen a profit érdekében szemet hunynak felette, miközben álszent módon hirdetik magukról, hogy milyen "szociálisan felelősek"?
A második fázisban Michael üzletembernek adta ki magát, aki gyártási kapacitást keres valamilyen műszaki termék előállítására, így sikerült az üzemekbe is bejutni és belülről is megnézni a termelés egyes folyamatait.
Itt ismét megdöbbentő tapasztalatra tett szert: a hi-tech kütyük nagyrészt kézi munkával készülnek, legalábbis az alkatrészek összeállítása, a tesztelés, csomagolás. Gyakorlatilag sokkal több kézi munka van bennük, mint azt valaha is hitte volna.

Dermesztő volt az óriási üzemcsarnokokban a gyártósorok mellett figyelni a munkásokat: semmi emberi zaj, csak a gépek és a mozgás közben súrlódó ruhák hangja állt össze valami alappá. A munkások nem beszélhetnek egymással, csak megadott időpontokban mehetnek vécére, kamerák és felügyelők figyelik őket folyamatosan és nem elég gyorsan dolgoznak, azonnal érkezik a figyelmeztetés. Mint a rabszolgatartásban.
Az egyik legmeghatóbb rész a történetben az, mikor egy volt Foxconn dolgozóval történt találkozásról beszél. Az idős férfi valami üzemi balesetben sérült meg, természetesen gyógykezelés vagy segély helyett a cég hamarosan kirúgta, mert fájó kezével már nem tudott elég gyorsan mozogni. Az iPadek valamelyik alkatrészének beszerelésével foglalkozott - és még sose látott élőben elkészült iPadet.
Az Apple termékeket ugyanis nem forgalmazzák hivatalosan Kínában, mindent, amit legyártanak, beleteszik azokba a minimáldizájnos csomagolásokba és megy máshova, főleg Amerikába.
Michael bekapcsolta és odaadta az öregnek a saját iPadjét.
A férfi remegő kézzel forgatta, csodálta, sose foghatott még kezébe ilyet, pedig az ő munkája is benne volt talán és ahogy az ikonok bejöttek és ő bökdöste ujjaival őket, ámulva megszólalt:
- Ez valami csoda! -
Nem abszurd kicsit ez a helyzet?
Az emberek, akik kezük munkájával építik meg ezeket a mindennapjainkat mára erősen meghatározó szerkezeteket, azt se tudják, mit is gyártanak és milyen, ha elkészül.
A Macbook Pro, amin írom ezt, talán szintén egy 12 éves gyerek munkájának az eredménye. Vagy éppen valakié, aki még végrehajtotta, amit kellett rajta, aztán műszak végére elege lett abból, hogy megalázzák, kihasználják, nem veszik emberszámba, felmászott az épület tetejére és egy rövid zuhanás után szétroncsolódott testtel fejezte be az életét.
Mindezt azért, hogy mi, akik használjuk, kényelmesebben, könnyebben dolgozzunk, jobban szórakozzunk, miközben a Foxconn és az Apple jókora profitot zsebel be.
Nem hiszem, hogy ez így jó. Mit tehetek, mit tehetünk ellene? 
Michael szerint mindenesetre nem azt, hogy ettől kezdve eldobjuk a technikát, nem veszünk Apple terméket. Ő hisz abban, hogy a modern civilizáció műszaki vivmányai segítik az emberi kapcsolatteremtést és kommunikációt. 
Most például abban, hogy ez a történet még pár emberhez eljusson, aki szintén elgondolkodik rajta.

Egy interjú Michael-el, amiben a monológ egy része is látható.