Tegnap este, mikor hazaértem, szomorú látvány fogadott.
A ház előtt az összes sövényt kivágták, tövestül kiforgatták a földből, ott hevertek a füves részen.
Mivel félszuterén lakások is vannak, megértem, hogy az ő szempontjukból ennek kimondottan pozitív hatása volt, hiszen tőlük szinte teljesen elfogta a fényt és a kilátást az ablak előtti bokor, nyilván én is szerettem volna, ha nem takarják el, ha én laktam volna ott.
De azért olyan lecsupaszított, kopár lett így a környezet.
Ma reggel pedig vrrruuuuuiiiiiii-vrrrrrruuuuuiiiiii... felberregett egy motoros fűrész fél nyolckor.
Kinéztem álmosan az ablakon, Manuel, Pedro és Juan (vagy ilyesmi nevű) darabolták és egy kisteherautóra pakolták a kivágott bokrokat. A szundikálás esélyétől megfosztva készülődni kezdtem.
Negyven perccel később a biciklit kitoltam a bejárathoz és épp fel akartam szállni, mikor Manuel (avagy Pedro, Juan, vagy ilyesmi) jómunkásember kezében egy levélseprűvel, amivel eddig bőszen gyűjtögette a szertehullott maradványokat, odalépett hozzám.
- Helló, itt lakik a házban? -
- Igen. Helló. -
- Kérhetnék egy szívességet? -
- Persze, miről lenne szó? -
- Megtöltené a gallonom? -
- ????? - elég bután nézhettem.
- Megkérhetem, hogy töltse tele vízzel a gallont? -
- Jaaaa... - kapisgáltam már, hogy víztartály lehet. - ...hogyne. -
Odakiabált valamit spanyolul a társának, aki egy egyszerű műanyag kannát hozott.
Aha, ez lenne a gallon.
A bringát lenn hagytam (otthon ezt nem merném megcsinálni), felmentem, megtöltöttem, lehoztam.
Manuel (avagy Pedro, Juan, vagy ilyesmi) megköszönte és alaposan meghúzta.