Tudom, ezek a dolgok apróságnak tűnhetnek, de valamiért mégis van jelentőségük.
Azzal, hogy egy másfajta kultúrába, másfajta szabályok közé kerültem, fel kellett adnom bizonyos dolgokat, még ha most konkrétan formális jellegűekről van is szó, mégis okoznak némi meghasonulást.
Szeretem a magyar nyelvet, mert magyar és az enyém, mert nagyon kifejező, mert hihetetlenül árnyalt... lehetne még sorolni, de a lényeg, hogy hozzá tartozik az önazonosságomhoz.
Ahogy a nevem is. Úgy, abban a formában leírva, ahogy magyarként, magyarul kell: családi név és utónév. Mégpedig ékezettel.
Csakhogy amint valaki elkezd itt Amerikában élni, ezek a formális dolgok alaposan megváltoznak.
Az utónév előre kerül, az ékezet elvész. A hivatalok számítógépes rendszerei nincsenek felkészítve az ehhez hasonló speciális nemzeti karakterek kezelésére, muszáj anglicizálódnom, nem vagyok már Iván, hanem Ivan, amit többnyire „Ájvenn”-nek ejtenek itt. A közeli kollégák közt – mert egyébként általában vannak olyan udvariasak, hogy rákérdeznek – már az „Iven” esetleg legjobb esetben az „Ivan” változat forog inkább, ami még mindig jobb. De ott a kis apró, mindennapi dilemma, hogy amikor csörög a telefonom és felveszem, vagy éppen én hívok valakit, mit mondjak be: Iván? Ájven? Iven? Nyilván, ha ismeretlen(t) hív(ok), akkor az Ájven a célszerű, lévén a legtöbb amerikai automatikusan így ejtené ki. Aki meg ismer, annak úgyis mindegy, mert tudni fogja.
Így leszek hát itt Ivánból írásban Ivan, szóban meg Ájven.
Persze Shakespeare már megírta:
Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.
Mégis van valami kényelmetlen érzésem. Ahogy az is fura, hogy az aláírásom is megváltozik, hiszen minden hivatalos iratomon felcserélődik a nevem, tehát aláírni is fordítva fogok majd, utónév, családnév. Tudom, ez az egész csak megszokás kérdése és nem kéne nagyon fennakadni rajta... de valahogy mégis azt érzem, hogy picit elvesztek így valamit abból, aki teljesen én vagyok.