Letelepedni idegenként egy másik országban és új életet kezdeni, otthont teremteni, létrehozni egy egzisztenciát sehol se könnyű. Egyszer már volt alkalmam végigasszisztálni egy ilyen folyamatot koreai ex-kedvesemnek, aki Szöulból költözött Magyarországra.
Bevándorlási hivatal, TB, APEH, bank, mobil, lakásbérlés, nagyjából ezeken mentünk végig, egy hét alatt szinte mindent el tudtunk intézni.

Most itt nekem az USA-ban kell ezt az utat végigjárnom, azzal a különbséggel, hogy nekem nincs itt senki, aki segítsen, de legalább a nyelvi akadályokkal nem kell megküzdenem, mint neki.

Azt kell mondjam, semmivel sem egyszerűbb túljutni a kezdeti hivatalos ügyintézésen, mint nálunk, sőt, bizonyos dolgokban sokkal rosszabb a helyzet.

Az egésznek a kulcsa a Social Security Number, azaz a helyi TB szám. Pedig ez alapvetően nem személyazonosításra készült, de már régóta azt a szerepet is betölti, rajta keresztül kapcsolnak össze adatbázisokat (hmm, annak idején nálunk ezért szűnt meg a személyi szám, hogy ne lehessen ezt megtenni, érdekes), alapvető azonosítási adat, nem csak a hivatali ügyeket, hanem minden mást is csak ennek birtokában intézhet az ember.

Elvileg a lakásbérléshez is kéne, de ott eltekintettek ettől, ahogy a csekkes fizetéstől is esetemben, mivel volt egy jó referenciám.
Bankszámlám, mobil- és internet előfizetésem, biztosításom, jogosítványom, közmű szerződésem azonban mindaddig nem lehet, amíg ezt a számot meg nem kapom. A harmadik itteni munkanapomon tudtam elmenni a Roslindale-ben található Social Security irodába, ahol fél óra alatt sorra került és beadtam az igénylést. Azt mondták, néhány hét alatt meglesz. Most három hete már és még mindig nincs semmi. Ma felhívtam, először a központi számot, ahol beszédfelismerő rendszerű automatika működik csak és általános ismertetőket szajkóz, ha kellően érthetően mondod, mire vagy kíváncsi és talál rá az adatbázisában megfelelő passzust.

Aztán a helyi irodát hívtam, de nem tudtak semmi biztatót mondani, csak annyit, hogy ha négy hétig nem jön meg, akkor fáradjak be ismét.

Addig lógok a levegőben. Autót se vehetek, mert ahhoz is kellene a helyi jogsi meg a biztosítás. Ez is eléggé másképp megy, mint nálunk. Ha találtam egy megfelelőt (mindenképpen használt autót fogok venni, 7-10 éves körüli Saabot, magánszemélytől) és sikerült megállapodni, alá kell írni az adásvételi szerződést, majd ezzel és a kocsi papírjaival (törzskönyv itteni megfelelője) elmenni a biztosítóhoz, ahol megkötni a felelősségbiztosítást, aztán bemenni a Motor Vehicle Registration irodába, ahol át kell íratni a nevemre, akkor kapok hozzá rendszámot, és ezzel elmegyek vissza az eladóhoz és felszerelem a rendszámot, majd vihetem az autót, ha jól értettem az eljárás lényegét. Hát, nem egyszerű.

A lakásbérleti formanyomtatványon egyébként fel kéne tüntetnem az előző bérelt lakás címét, az előző főbérlő/bérbeadó tulajdonos (hehe, landlord, földesúr, vagy mi?) :) nevét, az éves fizetésemet, a mobilszámomat, a munkáltatómat, stb. Csupa olyan adatot, ami személyes és nem szívesen adom ki, hiszen semmi köze hozzá. Érdekes, hogy mennyire bizalmatlanok gyakran, másban meg mennyire könnyelműnek tűnnek.

Egyébként a lakcímet, telefonszámot szinte mindig megkérdezik, ha az ember vásárol valamit és mondjuk visszaviszi, mert nem felelt meg. Ez fura, otthon azért nem szoktam lépten-nyomon megadni mindenkinek a telefonszámot.

A TB szám hiányának van még egy szintén kellemetlen folyománya: egyelőre esélyem sincs orvosi ellátásra, ha valami bajom van, mivel egészségbiztosításom is csak később lehet, anélkül pedig maga a vizit alapdíja, bármiféle diagnózis és kezelés nélkül is olyan 500 dollár körül jár, ha jól értettem, erre pedig nincs keretem, így is a kezdeti berendezkedési költségekre, lakásbérletre és -felszerelésre felhasználtam már szinte a teljes eddigi megtakarításomat.

Így az érkezésem utáni első héten kezdődött influenzát, (amiből 3 hét után talán kezdek kijönni végre), lábon húztam ki, a szokásos torokfájás, nátha, arcüreggyulladás és köhögés kezelésére maradtak az itt recept nélkül kapható „csodaszerek” és a néhány magammal hozott gyógytea,

Tegnap reggel egy lehajolás után olyan derékfájdalom állt belém, hogy percekig mozdulni se tudtam, éjféltájt az ágyban egy félálomban végrehajtott fordulás közben felüvöltöttem, úgy belenyilallt, reggel pedig csak úgy tudtam felkelni az ágyból, ha odahemperedtem a szélére, ahol a beépített szekrény keretébe kapaszkodva ülő helyzetbe tudtam húzni magam, onnan meg szintén kapaszkodva fel.

Amúgy ha csak ülök vagy állok, nem fáj, de fordulni csak teljes testből tudok, a derékból való mozgást inkább hanyagolom, és egy zokni felhúzása vagy cipőfűző megkötése is embert próbáló feladatnak bizonyult. Hálistennek a nagyobb bútorok és műszaki cuccok felcipelésével nagyjából megvagyok, a bútorokat össze is raktam, így most hétvégén nem áll előttem semmi ilyen esemény, amiben hátráltatna ez az izé, nem tudom, ez lumbágó-e, vagy valami más. Mindenesetre orvosi ellátás továbbra se jöhet szóba a fent említettek miatt.