A minap hirtelen szükségem lett egy pár marék apró fémmütyürre.
Általában tartok itthon sokféle apró fémmütyürt, de nem olyat és nem annyit.
Még magam se tudtam, mifélét, a lényeg, hogy fém legyen, valamennyire éles és sok. És olcsó.

Elkerekeztem hát a közeli Home Depot-ba. Hosszas válogatás utána a negyedhüvelykes galvanizált alátétnél kötöttem ki, ugyanis az ömlesztve árusító fiókok közt ennek a dobozában volt a legtöbb. És nekem sok kellett. Ez 12 cent volt, igazából csak reméltem, hogy valami súlymértékre adják és nem darabra. Fogtam az egész dobozt és kivettem.

Odaballagtam a pénztárhoz és a szokásos kölcsönös howareyou után odatettem a dobozt a pénztáros pultra.

Az idős, ráncos, vékony kis nő nagyot nézett.
- Mennyi? - kérdezte.

- Fogalmam sincs - feleltem kissé bocsánatkérő mosollyal - csak fogtam a dobozt és kivettem. -

- De tudni kéne! - ráncolta kissé a szemöldökét.

- Akkor bizony meg kéne számolni... - mosolyogtam továbbra is szendén és bíztatóan.

A nő becsületére legyen mondva, hogy pár másodperces tétovázás után szó nélkül nekiállt tízes kupacokba szedni a pulton az alátéteket. A mögöttem állók hamarosan átérezték a helyzet kilátástalanságát és átálltak a másik pénztárhoz.

A pult lassan kezdett megtelni a kupacokkal, közben nekem forogtak az agyamban a számkerekek... 100 darab az 12 dollár, hmmm, ez elég drága lesz.

Végül 300-nál megszólaltam.

- Köszönöm, azt hiszem ennyi elég lesz. -

Tudtam, hogy nem elég, de vacak fémmütyürre 36 dollár kicsit sok. Így jár az ember, ha nem tud várni. Fizettem és hazatekertem.

A tumbler (nem tudom, hogy hívják felénk, ez egy csiszolódob, alapvetően arra való, hogy ásványokat, ékszereket polírozzanak vele finom csiszolóanyaggal, például kőzúzalékkal, acélsöréttel) dobját még félig se töltötte fel. Hozzá csaptam még egy cserépnyi aprópénzt is (egy virágcserépben gyűjtöm a negyeddollárosnál kisebb érméket, amiket sose használok). Meg némi csőszereléket.

Így már egész jó lett. Tegnap akartam már használni, de ebayről vettem és most derült csak ki, hogy egy „guide plate” hiányzik. Nem egy drága dolog, 3 dollár + szállítás, de ezen a héten már nem kapnám meg és egyébként is, nehogy már ne tudjam megcsinálni. Kell egy 40x70-es fémlemez, azt két helyen meghajlítani, a tetejébe egy U alakú nyílást vágni a dob tengelyének, az aljába meg belefúrni egy lukat és kész. Van itthon rézlemezem, ami kicsit hajlékony, de szerintem megteszi.
Meg is csináltam, működik szépen.

Beleraktam a vadonatúj nikkelezett gitár hangoló kulcsokat és elindítottam. Azóta ott forog és zörög, rendületlenül. Még altatónak is jó, olyan, mint a házi műszökőkút csobogása, csak kicsit fémesebb.

Ha esetleg valakiben felmerül, miért is teszek bele a fémmütyürök közé egy készlet vadiúj nikkelezett hangolókulcsot, a válasz egyszerű: azért, hogy minél kopottabbnak és öregebbnek nézzen ki.

Nem, nem őrültem meg.

Nemrég (ismét) vettem egy gitárt, egy 1975-ös csodás Gibson L6-S típusút, ami némi felújítást igényel, ebben az esetben ez amolyan inverz felújítás lesz.
Ugyanis ez egy ún. vintage gitár, azaz veterán, a korral beérett hangszer. Csak sajnos az előző gazda másképp viszonyult hozzá, mint én szoktam. Ő belerakott mindenféle oda nem való dolgot, többek közt egy teljesen más, fekete színű hangolókészletet, eltérő forgatógombokat, és kapcsológombot. De a legfőbenjáróbb bűne, hogy széles ecsetvonásokkal belakkozta. Brrrr...

Én szeretném, ha a gitár minél inkább az eredetihez hasonló állapotba kerüljön, úgy értem, abba az állapotba, amit akkor mutatna, ha minden eredeti alkatrésszel öregedett és használódott volna.

Készítettem rá új nyerget csontból, amit pár percre forró kávé és ecet keverékébe téve színeztem kortól elszíneződött sárgásbarnásra.

A krémszínű kapcsológombot lágy rézkefével kezeltem, majd bedörzsöltem sárga akril lakk és óarany Rub-n-Buff keverékével és megpolíroztam kicsit, ezzel fél óra alatt 37 év viszontagságait idézve elő rajta. A forgatógombok fényét némi ScotchBrite-os dörzsöléssel vettem el.
Most a hangolókon a sor. Talán holnapra eléggé megkopnak, akkor pár percre sósavba kerülnek, hogy a fényük is elmenjen.
A lakkozás a testen már keményebb dió, egyelőre szintén ScotchBrite-al próbálkozom, hogy legalább a fényét elveszítse. Nem akarom teljesen leszedni, csak azt szeretném, ha olyan selymesen matt lenne, mint a hátulja, amit nem kent le a barbár.

Ezt az eljárást hívják úgy a gitároknál, hogy „relicing”. Alapvetően nem szeretem azt a fajtáját, amikor egy vadonatúj gitárt mesterségesen lekoptatnak olyanra, mintha 30 éve alatt alaposan leharcolták volna és utána drágábban eladják, mint az új állapotút. Bár ez is érdekes kihívás, és ha igény lesz rá, lehet, hogy egyszer megcsinálom, csak a tanulás kedvéért.

De az én Gibsonom eleve ilyen lenne és ha stílusos akarok maradni, akkor nem tehetek rá vadonatúj csillogó-villogó alkatrészeket.