Múlt hétvége 3 napos volt, köszönhetően a hétfői Memorial Day ünnepnek.
Akkor írtam is egy röpke eszmefuttatást arról, ami amúgy vulgárfilozófiailag felvetődött bennem ezzel kapcsolatban, de inkább lemondtam arról, hogy közöljem, mert elég provokatív, esetleg akad, akiket sérthet.
Mindegy.
Persze nem Amerikában lennénk, ha minden nemzeti ünnepet ne használnának fel vásárlásra csábításra. A boltok nyitva tartanak és nagy (vagy annak tűnő) kedvezményekkel csábítanak, melyekről persze sokszor kiderül, csak bizonyos korlátozott formában érvényesülnek.

Például meghirdetik, hogy „most megtakaríthatsz 500 dollárt!”. Igen, ha 3000 fölött vásárolsz. Ha csak 1000-ért, akkor legfeljebb egy százast. És így tovább, kategóriák vannak.
Vagy azt mondják: „60% kedvezmény!”. Igen, az MSRP-hez képest (ami a gyártó által ajánlott fogyasztói árat jelenti), csakhogy a legtöbb cuccot eleve ezen ár alatt vagy 30%-kal árulják. Akkor már nem is olyan jó, mert az a 130-nak a 60%-a, azaz 78%, vagyis a tényleges kedvezmény csak 22%.
Azt se tudtam még megszokni hogy a legtöbb árat nettóban adják meg, és erre a vásárláskor még rámegy a tax, ami ugyan nem sok, de mégis valami.
Azért elkerekeztem persze múlt péntek délután a Guitar Centerbe, de nem vettem semmit, csak egy páratartalom-szabályzó csomagot az akusztikus gitárokhoz, ugyanis nagyon változékony itt a klíma, pár napig 35-40%, aztán meg 75-re is felmegy. A gitárok, főleg az akusztikusok meg 45-55% közt érzik jól magukat, muszáj volt valamit intéznem.
Ja igen, mea culpa, mea maxima culpa. Megvan a Hatodik.

Egy gyönyörűséges Fender Stratocaster (szintén kultikus hangszer, a jellegzetes Dire Straits hangzás egyik eleme), eBayről véve. Lehet, hogy a sztoriját majd külön megírom, érdekes, fajtájanak ritka példánya és meglehetősen jutányos áron jutottam hozzá, gyakorlatilag újszerű állapotban, pedig amúgy kb. 7-8 éves lehet. És nem mellékesen, majdnem olyan színe van, mint a kedvenc Viggenemnek.
Mivel már az egyik hálószobát gyakorlatilag gitárszobának neveztem ki és aggódom a gitárok egészségéért, végül beszereztem a Home Depot-ban egy páracsökkentő cuccot 180 dollárért. Brian segített elhozni a Wrangler Jeep-el (ami egyébként meglehetősen célszerűtlen autó, mert csomagtere alig van, csak ha lehajtják a hátsó ülést, ha meg kettőnél többen mennek vele, a hátsó ülésre beülni kész tornamutatvány, az én Saab Viggenemen se volt egyszerű, de még mindig komfortosabban megoldható).
A cucc kiválóan szárítja a levegőt, csak egy apró bibije van (a zaján túl, amire számítottam): közben felmelegíti a szobát úgy 27-28 fokra, mivel meleg levegőt fúj ki. Na mindegy. Klímát nem akarok.
Végül is időközben kikísérleteztem, hogy érdemes használni, nagyjából 60%-ig engedni maximum a páratartalmat (a készüléken 70-et állítok be, de az én mérőm pontosabb, és mutatja, hogy a cucc 10%-ot téved nagyjából), és akkor elviselhető még a meleg. A múlt hétvége amúgy ilyen szempontból számomra kegyetlen volt, a lakásban végig 25-26 felett a hőmérséklet és a gitárszoba kivételével 70% körüli a páratartalom, nekem ez kínlódás. Én úgy 24 fokig érzem magam komfortosan.
Még jó, hogy elhoztam otthonról azt a kis kendőt, amiben valami olyan anyag van, ami vízbe tévé megszívja magát és akár napokig képes tárolni a nedvességet, ezt jó hideg vízben megáztattam és vagy a nyakamra, vagy a fejemre tekertem, amolyan indián fejpánt módra. Sokat segített a hőség elviselésében.
Biciklizés közben is, viszont leégnem csak sikerül kicsit, amolyan sofőrbarnára (illetve először pirosra) az arcom meg a karom könyékig.
De nem vészes, kenegettem körömvirág-krémmel (az volt a leginkább használható a készletemben), és másnap estére már majdnem normális volt.
Vasárnap voltam Briannél, az „állatkertjéről” szóló videó az előző bejegyzésben látható – a mókusok és madarak hosszú sorokban várják, hogy mikor kapnak már enni, mikor ő vagy a felesége hazaérnek.

Délelőtt kimentem a West Roxbury public school melletti kis mocsaras tavacskánál fényképezni. Mindössze 5 méterre kezdődik a VfW Parkway 2x2 sávos forgalmától.
Csak pár lépést mentem lejjebb a a járdától a bozótosban a víz széléig  és máris érezhetően más volt a környezet. Madarak (kacsák, ludak, valami gémszerű, énekesmadarak), mókusok, valami viziszőrős (talán pézsmapocok), békák... élték az életüket, sajnáltam őket, bár nyilván nekik elég jó az alkalmazkodóképességük, és nem morfondíroznak azon, hogy miért van vasárnap dél körül folyamatos autófolyam, megállás nélkül gyakorlatilag, csak a közlekedési lámpák ciklusai törik meg valamennyire.

Ahogy ott álltam, csőre töltött kamerával, csöndben, elbűvölve a madárdaltól, a fél méterre tőlem kikandikáló mókustól, a békáktól, mert nekem ilyenkor mindig egyfajta kis apró csoda ez... álltam, és nem tudtam felhőtlenül örülni, mert a folyamatos autózaj mögöttem nagyon bosszantott. És azon gondolkodtam, hová mennek? 30 mérföldet autóznak egy ebédért? A fent említett csalóka kedvezményért? Miért nem jön soha senki ide és figyeli kicsit ezt az apró natura-zárványt? Még biciklivel is csak elsuhan az ember mellette, de autóval a világnak a tizedét se látjuk, pedig annyi kis szépség van, nem csak itt, másfelé is.

És közben sírnak, milyen drága a benzin - a „gas”, ahogy itt mondják -, pedig így is csak 200 Ft körül van literje. És mégis tele vannak az utak SUV-okkal, amelyekben minimum 3-3.5 literes V6-V8 motorok nyelik a benzint, de még az átlag családi autók is csak elvétve akadnak 2 liter alatti négyhengeressel, mert az itt derogál. Pedig egy turbós kétliteres jóval takarékosabban és ugyanolyan dinamikusan mozgatja őket, mint a legtöbb átlagos, másfélszer akkora V6...
És amúgy is: nem is lehet gyorsan menni. Még 65-nál magasabb sebességet engedélyező táblát nem is láttam... gyorsulni meg nem nagyon szoktak.
Viszont sajnos tényleg megvan az eredménye, hogy az autóvezetői vizsga szinte nulla, és a tananyag inkább a büntetőtörvények közlekedési fejezete, mint valódi közlekedési oktató anyag: elég pocsékul vezetnek az amerikaiak. Nem igazán figyelmesek, nem nagyon tudnak mit kezdeni a váratlan helyzetekkel. Ezeket saját bőrömön is tapasztalom, rengetegszer volt, hogy miközben a bringával szabályosan közlekedtem, nem adták meg az elsőbbséget vagy megelőztek, majd rögtön befordultak előttem jobbra (2-3 másodpercet kellett volna csak mögöttem menniük), múltkor egy kétsávos körforgalomban mentem a külső sávban, a második kijáraton akartam távozni, erre az első negyed után a belső sávból szinte merőlegesen bevágott egy Honda SUV elém, hogy kihajtson – tudtommal ez teljesen szabálytalan – csak annak köszönhettem, hogy még élek, hogy teljes erőből belefékeztem. A faszi alighanem észre se vette, hogy majdnem megölt. Mindez nappal volt, jó látási viszonyoknál. Általános hibájuk, hogy alábecsülik a biciklisek sebességét. Ha egyáltalán észreveszik...
Azt is hallottam helyiektől, hogy télen még rosszabb a helyzet. Leesik 5 centi hó és tele lesz minden összecsúszott autókkal. Egyrészt legtöbben elhiszik, hogy a négyévszakos gumi kellően jó télen is, másrészt ezekkel az automata váltós autókkal sokkal kevésbé lehet finoman kontrollálni a menetdinamikát, mint a kéziváltó-kuplung kombinációval (tapasztaltam, amikor a Ford Fivehundred-ot vezettem és leesett 10 cent hó fél óra alatt), vagy legalábbis másféle vezetési stílust kíván – itt meg nem igazán boldogulnak ezzel.

Révült félmosollyal, időnként fotózgatva figyeltem a természetet és bosszankodtam a forgalom miatt, és azt éreztem: nem, ez nem az én világom, nem az én helyem.
Aztán hazagurultam és leraktam a kamerát, majd elhajtottam venni pár dolgot, úgymint: párnát a jövő héten érkező kedvesemnek, egy serpenyőt, egy ventilátort meg pár apróságot.

Mindez nagy nehezen fellogisztikáztam a bringára... jó nehéz lett. Akkor írt Brian, hogy mikor jöjjön értem. Mondtam, hogy fél óra múlva otthon leszek. Na, akkor éghettem le, délután kettő körül, hazafelé a tűző napon. Míg mentem, aránylag jól hűtött a menetszél, de mikor megálltam egy lámpánál, az aszfalt is csak úgy ontotta a hőséget, nagyjából kemence-érzés volt. De csak hazaértem, még ha totál leizzadva is. Brian üzent, hogy késik... hehe, ahogy szokott. :) De legalább nem csak én kések el általában, ez megnyugtat.
Gyors hűvös zuhany, felfrissülés, az Erő ismét velem van!
Brian se használt légkondit, ellenben mindkét ablak nyitva volt meg a Jeep vászonteteje is, ami durva huzatot eredményezett – de végül is kibírható volt.
Azért örülök, hogy felajánlotta, hogy eljön értem, 7 mérföldet kellett volna megpakolva, a legnagyobb hőségbe bringáznom hozzájuk.
Megérkezés után megmutattam neki, hogy lehet az F-akkordot kicsit alternatív módon lefogni, mert a szabályos fogással nem ment neki – nekem extrém kicsi a kezem, szinte gyerekméret, így ki kellett annak idején fejlesztenem néhány trükköt, hogy az ilyen dolgokat áthidaljam. Ebben az esetben az a titka, hogy kicsit rézsútosan és oldalra döntve kell a mutatóujjat a két húrra helyezni, miközben a csuklót aláfordítani enyhén a nyaknak. Ez totális ellentétes persze a szabályos, klasszikus gitárkéztartással, de működik. És az a lényeg, hogy legyen sikerélménye, ebben a stádiumban. Úgy néz ki, működött neki, mert másnap nagy örömmel újságolta, hogy „I can play the F!” :) Úgyse készül gitárosnak, de ahhoz, hogy egy csomó számot egyszerűen el tudjon játszani, ez megfelel. Magasabb szinten már sok problémát jelenthet a rossz kéztartás meg ilyesmi...
Aztán felinstalláltam a notebookjára az Exact Audio Copy szoftvert, ami a legjobb minőségű CD másoló és konvertáló alkalmazás, csak kicsit sok manuális beállítást igényel, ami Briannek nehezen érthető volt, és mivel én ajánlottam neki ezt a szoftvert, inkább átvállaltam a dolgot, ő már annyiszor segített nekem, hátha tudom kicsit viszonozni. Közben készült az állatkertes videó.
Később a feleségével, Chirstie-vel együtt elmentünk hármasban vacsorázni egy közeli sportétterembe (attól sport, hogy mindenféle sport relikviák vannak a falakon, meg tele van óriási tévékkel, amin sportcsatornák mennek. Ez is egy módja a sportolásnak). :)
Fish&Chips-et ettem, meg blueberry ale-t ittam. Jó volt, én nem vagyok sörös, csak az ilyen könnyed ale-eket iszom.
Végül hazavittek.
Hétfőn megint sütöttem kenyeret, de ez most nem lett olyan igazán jó, kicsit túl könnyen morzsálódott. Sajnos szombatra be is penészesedett kicsit, kidobtam, pedig még a felét se ettem meg... reggelente késésben voltam, nem volt időm ezzel vacakolni, este meg már nem akartam kenyeret enni. Alig fogyott hát, bosszant az ilyesmi, mert pazarlás – amúgy ízre finom volt.
Munka megint volt elég a héten, hét közben meg elég sokkoló dolog történt: a mellettem lévő fülkében dolgozó adminisztratív kolléga (azt hiszem, a projektek ütemezését végezte), egyszer csak napközben odajött hozzám.
- Örülök, hogy megismertelek, bár csak rövid ideig dolgoztunk együtt, most el kell búcsúznom. -
És a kezét nyújtotta.
Kezet ráztunk, de nem értettem. Hazamegy? Szabadságra? De olyankor nem szokott kézfogással búcsúzni. Kérdő arckifejezéssel néztem rá.
- Ez volt az utolsó napom a cégnél. - mondta és láttam, hogy bár igyekszik nem mutatni, de nagyon maga alatt van.
Még mindig nem teljesen értettem, nem beszéltünk eddig róla, hogy elmegy és épp a héten jött vissza szabadságról.
- És mit fogsz csinálni, hová fogsz menni? -
- Úgy érted, most? Haza. Aztán meg holnaptól munkát keresni. -
Csak tátogtam, ez komoly, most így hirtelen kirúgták? Tovább magyarázott, látva, még mindig nem jöttem képbe.
- Azt mondták, pusztán pénzügyi okból... holnap már ne jöjjek be. -
És elkezdte összepakolni a holmiját az asztalról.
Hát, ez alaposan sokkolt. Itt így megy ez? Másnap már ne gyere be? Basszus, ez durva.
Később megtudtam, hogy még három másik embert küldtek el így. Az egyikük Sharon volt, aki az egyik közvetlen kolléga volt (hasonló munkakörben, mint én, csak az általános feladatköre, nem a speciálisokra, amit én csinálok), sokat beszélgettünk ebéd alatt eddig, nagyon kedves nő.
Azt hittem, itt is azért van felmondási idő, meg ilyesmi... nem értem. És meg is ijedtem, mert mi lesz, ha engem is?
Mondjuk kicsit nagyobb azért a biztonságom, mert amivel én foglalkozom, arra más embert találni nem könnyű, és meglehetősen sok futó projekt van, amin dolgozok, melyek komoly üzletet jelenthetnek. De nem szabad elbíznom magam. És tartalékolni kell, nem gitárokat persze...
Közben gyűltek köré a kollégák, mindenki hitetlenkedő, sokkolt arccal. Ezek szerint nem csak engem lepett meg.
Egyébként elég nagy a fluktuáció a cégnél. Amióta itt vagyok, legalább 6-8 embertől váltak meg, és 4-5 új embert vettek fel.
Ez is a PEP program része lenne (ez valami Lean Management, költségcsökkentő, hatékonyságjavító dolog)?
Legalább a cég parkolója előtt ez a látkép azért szép és kicsit nyugtató hatású.

A gitárgyakorlás amúgy halad – már technikai értelemben. Sokkal lazábban tudom már nyújtogatni az ujjaimat és messzebbre, de azért nem mondhatom, hogy ettől jobban gitározok. Csak megvan az esély rá, hogy idővel segít. Ez pusztán technikai ujjgyakorlat, semmi több. Pedig zeneileg is kéne fejlődni... de az új Fenderrel legalább jó kis Dire Straitseket játszogatok időnként.
Még a múlt hétvégén felhívtam a ComCast-ot, az itteni internet-szolgáltatót, hogy szeretnék netet. Persze megint belebotlottunk a credit history problémájába, deposit fizetés, csak személyesen rendelhetem meg, stb. Azt mondta, a Roslindale-i service center van a legközelebb, reméltem, hogy hét közben el tudok menni, de nem jutott rá idő. Szombaton meg nincs nyitva.
Még szerencse, hogy Kicsim felvetette, mikor Skype-on beszéltünk, hogy nézzem meg, hátha van-e nyitva más szombaton, és volt is, ráadásul még közelebb is, Needham és Newton határán.
Nekivágtam hát tegnap és nagyon megérte, mert gyönyörű helyek vannak arra, erdő, folyó, kajakbérlés... hmm, ezt mindenképpen ki kell próbálni. A folyó nem nagy, max. 20-30 méter széles, lustán kanyarog, erdőkkel, nádasokkal szegélyezve, ideális kikapcsolódás egy evezés rajta.

Van arrafelé valami lakópark is, na nem a hazai mérce szerint. Parkos, lankás dimbes-dombos terület, gyönyörű, hatalmas fákkal, virágokkal, pázsittal, és meglehetősen nagy távolságra egymástól meglehetősen nagy villák. Akkorák, hogy szerintem el lehet bennük tévedni.
Később egy csinos ipari parkos terület jött, mint Budaörs mondjuk. Még egy Sheraton is került az egyik forgalmasabb útkereszteződéshez.
A Comcast iroda egy kissé dzsumbujosabb környéken volt a Wexford streeten, ahol jobbára szervizek, kisebb cégtelepek települtek, egy kétszintes épület aljában  bújt meg a parányi iroda, három ügyintézői hellyel, amiből kettőnél ültek, két fotellel a várakozóknak és kész.
Kicsit várnom kellett, aztán elmondtam, hogy szeretnék netet, a hölgy megkérdezte a címemet, megkérte, hogy adjam meg a nevem, telefonszámom és a SS számot (Social Security), majd bólintott, mondta, hogy mennyi egy éves hűséggel, fogok-e egy évig ott lakni, mondtam, hogy lehet hogy csak márciusig, így végül is félévesben maradtunk. Kérdezte, be tudom-e kötni, mondtam, hogy mivel fogalmam sincs, melyik kábel tartozik hozzá a lakásban, nem hiszem. Jó, akkor kiszállás 50 dollár. Szívtam a fogam, de gondoltam, jobb, ha legalább nem lehet azt mondani, hogy én szúrtam el, ha nem működik. És nem kellett kauciót fizetni! Azt mondta, az csak a digitális tévécsomag előfizetéshez kéne. Hétfőn legyek otthon 11 és 2 közt, akkor jön az ember.
Remélem, meg tudom oldani.
Amúgy valami bűzlik, ez gyanúsan könnyen ment. Ebből lesz még valami bonyodalom, nem hiszem el, hogy akad valami, ami könnyen és gyorsan megoldódik...
Ahogy az AT&T is szívat. Megkaptam az első számlámat, hát, a Telenor átláthatóbb volt otthon. Ami leginkább megdöbbentett, mint keres egy másik, ismeretlen telefonszám rajta, amiért szintén kiszámláztak 39 dolláros aktivációs díjat???
Felhívtam őket, hosszas keresgélés után a hölgy rátalált, hogy tényleg. Addigra kezdtem gyanítani, mi lehetett. A Verizonnál volt egy másik számom, amin a 4G (elvileg) ment a Mi-Fi készüléken. Amikor átjöttem az AT&T-hez, kértem, hogy használhassam az eddig telefonszámomat, de egyértelműen csak a mostaniról, a mobilszámról beszéltem. Meg se említettem, hogy a másikat is akarnám használni, mert eszembe se jutott, hogy azt is hozzácsapják.
Márpedig úgy néz ki. Pedig azt nem is tudnám használni, hiszen se SIM kártya, se készülék nincs hozzá.
Mindegy, remélhetőleg sikerült megértetnem velük, hogy ez jogtalan és elvileg le is vonták a számlából. De nem bízom bennük. A Verizon is utólag ki akart velem fizettetni egy csomó pénzt, ami nem járt nekik, mert mindent befizettem, mikor visszavittem a cuccaikat. Sőt, még ők jönnek nekem 800 dollárral, amennyi a kaució volt. Megígérték, hogy a számlázási időszak végén elküldik csekken, ennek már elvileg meg kellett volna érkezni. De semmi. Most megint telefonálgathatok nekik, pedig elég nehéz lesz már így elérni őket, hogy nem vagyok az ügyfelük.
Amúgy megint volt pár nehézség időnként a Skype kapcsolattal, ezért azt a megoldást dolgoztam ki, hogy a HTC Inspire-t egy szatyorban kilógattam az ablakon, miközben Wi-Fi hotspotként működött, erre rácsatlakoztam a Macbookal vagy a hazai HTC Desire-el Wi-Fin és rájuk pedig vezetékes vagy BT headsettel kapcsolódtam. Ez elég jól működött. Lehet, hogy szabadalmaztatni kéne. Persze nem mindegy, milyen szatyrot használunk.
Épp, mikor ezt írom, teljesen megszűnt a kapcsolat, egyáltalán nem működik a net, nem a térerő miatt, hanem a böngésző szerint a DNS szervert nem találja.
Felhívtam őket, kb. 10 perc beszélgetés után azt mondták, töröljem a Cookie-kat meg a cache-t a telefonon, hát, nekem elég fura lenne, ha ez okozná, de most működik, viszont szerintem nem ez volt az ok.
No mindegy, fő, hogy megy, és remélhetőleg menni is fog.
Hazafelé úgy döntöttem, lemegyek az iskolával szembeni parkolóba (ahol a mosoda is van) mert valami új bolt nyílt és kíváncsi voltam, mi is ez. Savers a neve.
Kiderült, hogy ez afféle szociális bolthálózat, tulajdonképpen turkáló, ahol adományokból használt, vagy új, de valamiért a tulajdonos által eladományozott dolgokat lehet nagyon olcsón menni.

Van ott minden, régi könyv, régi újság, amin megdöbbentem, hogy még műsoros magnókazetta és bakelitlemez is, találtam olyat, ami még nekem is megvan Anyunál.

Aztán mindenféle rettentő giccses porcelán és egyéb dekoráció, műszaki dolgok, átlagban 10 évvel ezelőtti színvonal, és persze rengeteg ruha.
Na, erre rávetettem magam, és sikerült is találnom 4 pólót, 3 rövid- és 1 hosszú ujjú inget, egy valamennyire vízállónak tűnő széldzsekit bringázáshoz, egy könnyű szövetdzsekit (L.L. Bean, szerintem sose hordták), egy beach sortot meg egy spéci biciklis sortot chamois-val és egy sokzsebes nadrágot (a biciklis sortot és a dzsekit ma este ki is próbáltam, szuper, főleg a gatyó, tényleg sokkal kényelmesebb abban bringázni). Aztán a könyveket nézegettem át, vettem egyet a jobb agyféltekés rajzolásról, kettőt mindenféle designokról, meg egyet a teljesen egyszerű háztartási anyagokból kihozható művészi és dekoratív tárgyak készítéséről.
Mindezekért összesen fizettem 60 dollárt.
Kicsit kétségeim is támadtak, hogy nekem az amerikaiak kétharmadánál magasabb a fizetésem és mégis itt vásárolok, nem azért, mintha derogálna, mert a cuccok jók és nekem mindegy, hogy turkálóból vagy a legmenőbb belvárosi department store-ból származik-e, persze az ár nem mindegy nekem se. Inkább azon töprengtem el, hogy nem veszem-e el a lehetőséget a sokkal rászorultabb családoktól ezzel... mert nekem végül is futná drágábbra is. De annyiban jó, hogy itt ez a bolt, hogy majd én is tudok adakozni olyan dolgokat, amelyeket én nem használok... a rendszer úgy működik, hogy a bolt költségeinek levonása utána a megmaradt profitot civil szervezeteknek adományozzák, leginkább helyi szervezeteknek.
A fél délutánt ott töltöttem.
Este aztán nekiláttam kimosni őket, de két adag után elfogytak a negyeddollárosok.
Majd bevásárlás után lesz talán megint. Most lassan mennem kéne boltba, két hete nem vettem élelmiszert, akkor volt egy 140 dolláros bevásárlásom, az tartott azóta.

Valamelyik este vihar volt. Talán csütörtökön. Előző éjjel tornádó pusztított 70 mérföldre innen, négyen meghaltak, húszan megsérültek. Szükségállapotot hirdettek ki Springfield környékén. Kicsit aggódtam, fél órán át szárazon villámlott, semmi szél, vagy eső, aztán lassan megjött mind a kettő, nagy felhőszakadás lett belőle, de semmi más gond nem volt.