Kocsival mentünk, felváltva vezetve, 605 km a google maps szerint, 6 és fél óra nagyjából, nekünk több volt, mivel meg-megálltunk közben és nem is mindig mentünk a maximális megengedett sebességgel, inkább kicsit alatta. Az út végig jó volt, Szlovénia szép, a sok alagút kicsit szokatlan.
Navigáció nélkül utaztunk, a kis navin csak Közép-Európa térkép volt, az okostelefonok meg baromi drágán roamingoltak volna, így kinyomtattam egy útvonaltervet a Google maps-ból és hagyományos, kézi navigációt használtunk.

Nem is akadt gond Grado belvárosáig, ami tele volt egyirányú utcákkal és sétálóutcákkal, itt keringtünk egy keveset, majd miután elhaladtunk az ügynökség mellett, ahol az apartmant foglaltuk online, a következő körben megálltunk két utcával odébb, egy hotelvendégek számára fenntartott parkolóban és reméltük, hogy nem büntetnek meg. Más parkoló nem nagyon akadt szerencsére az apartmanhoz tartozott saját.

A nappalis és hálószobás lakás a város egyik fő sétálóutcáján álló emeletes ház második szintjén volt, a nappali és a konyha egy tér, itt volt klíma és az utcára néző terasz is akadt, ahol lehetett szárogatni a ruhákat. A fürdőszobában volt mosógép is.
A hálószobában viszont már csak az ablakok kinyitásával lehetett a hőmérsékletet elfogadható szinten tartani éjszaka, ez azzal járt, hogy a nyugodt alvásról le lehetett mondani, hiába, egy ilyen üdülőhely fő utcáján lakni nem azoknak való, akik elsősorban pihenni akarnak, sokkal inkább a bulizóknak.
Az utcán hajnali kettő-háromig élénk a forgalom, az olaszok (meg persze más üdülők is, de leginkább olasz szót hallottunk ilyenkor) a sztereotípiáknak megfelelően persze hangosan, szinte kiabálva beszélgetnek, a kisebb csoportok időnként megállnak nevetgélni, énekelni az ablak alatt, biciklik csöngetnek, motorok húznak el, kutyák ugatnak, „tucc-tucc” zenét sodor a szél, alkalmi utcai művészek zenélnek, táncolnak. Érdekes módon sok volt a magyar mutatványos, egy népzene-néptánc csoport, egy festékszórós művész, egy bábos... de akadt tűzzsonglőr és egy japán bűvész is.
Első este egy teljes mini fieszta volt, felvonulással, jelmezes táncosokkal, kidekorált kocsikkal, mindenféle látványossággal.

Hajnali három felé kezd elcsendesedni a külvilág.
Egészen úgy fél ötig, mikor is rákezdik a környékbeli sirályok és eszelős vihogásukhoz képest a kacagó hiéna egy mélabús, csendes depressziós lehetne...

Hamarosan ehhez csatlakozik a kukásautó, főleg az üvegeket tartalmazó szelektív tároló ürítése igen emlékezetes élmény, mintha a szomszéd szobában 653 sörösüveget ejtenének a plafon magasságából a padlóra egyszerre, majd a takarítógép is eljátssza a saját szólamát a kakofóniában, nagyjából az egész olyan, mintha az utcán aludnál.

Már hat fele jár, mikor megjönnek a boltokba árut szállító kisteherautók és csattanó ajtókkal, döndülő rekeszekkel pakolják ki a portékát.

Utána már csak a biciklicsengők, az ugató kutyák következnek, de ez az eddigiekhez képest már relaxáló fehérzaj.
Így nem csoda, ha kilenc előtt ritkán tudtunk felserkenni, de egy nyaralás alatt ennél több is belefére. :)

Az olaszok amúgy sok közhelyet beigazolni látszottak, a közlekedési morálban viszont pozitívabb lett a benyomás, bár laza a dolog, de türelmesek voltak és nem száguldoztak, még az autópályán se, a dudálás se volt jellemző. Rengetegen járnak biciklivel, szinte már-már Koppenhágában érezhettem magam a sok bringás miatt. A pizzériák egy részében meglepő mód nem beszéltek angolul (egy üdülőhelyen?!), de azért mindig sikerült így-úgy megértetni magunkat. A pizzák szerintem finomak voltak, bár kissé gasztroszobizmusnak érzem azt, mikor mondják, hogy "a magyar pizzáknak semmi közük az eredeti olaszhoz", mert akkor nagy különbséget nem éreztem. Ami viszont a gyerekeknek fura lehetett, hogy itt tényleg mozzarella meg érett provolone meg ki tudja még mi más kerül a többsajtosra, nem pedig trappista és óvári, mint nálunk, ezért némelyik sajt nekik már kissé fura volt.

A sziesztaidő itt is nagyon jellemző, dél és négy óra köt a legtöbb bolt és egyéb szolgáltató zárva, viszont éjjel sokáig nyitva tartanak.
Reggelente a kávézókban sokan kényelmesen üldögélve reggeliznek és újságot olvasnak, ami a jövedelmi viszonyaikra is valamelyest utal, ugyanis négyünknek egy reggeli melegszendviccsel, kávéval, üdítővel kb. 35 EUR volt.
Az utcákon rengeteg "carabinieri"-t látni, kis golfautóval, robogóval, biciklivel, gyalog.

A tengerpart homokos, ami az első két nap szélviharos időjárásában azt jelentette, hogy a szaharai homokviharok élményét is átélhettük, gyakorlatilag nem volt semmi holmi, amit ne fújt volna tele a szél homokkal percek alatt, a leterített pokrócon hamarosan kilóban lehetett mérni a homokmennyiséget és evés közben a fogaink közt is az csikorgott. Második nap még a parti napernyőket se nyitották ki az erős szél miatt.
A víz eleinte dermesztően hideg volt, viszont a tarajos hullámokon ugrándozni nagy élmény. Harmadik nap kissé borús lett az idő, de eleve egy velencei túrát terveztünk. Előző este megpróbáltuk megérteni a helyi távolsági buszmenetrendet, de csak „lehet” és a „valószínű” szintjén sikerült, mert az információ kissé kaotikus volt számomra.
Viszont másnap reggel korán odaérve a pénztároslány beszélt angolul és mindenben segített, oda-vissza adott jegyeket nemcsak a Cervignano állomásig a buszra, hanem onnét a vonatra is Velencébe. 72 EUR volt négyünknek. A buszozás 20 perc volt nagyjából. Arra nem sikerült elsőre rájönni, hogy az állomási jegykezelő automatában hogy kell a jegyet lebélyegezni, hiába helyeztem be a nyílásba, nem csinált semmit, így a pénztárosnő kézzel végezte el, éppen a vonat érkezése előtt kicsivel.

A vonatút kb. másfél óra Velencéig a Santa Lucia állomásig. Innen gyalog végigmentünk a legnevezetesebb részeken a Szent Márk térig, némi kitérővel az elején az én navigációs hibám miatt, de végül is jól jött ki, mert ismeretlenebb utakat is bejártunk. A Szent Márk térről vízibusszal mentünk vissza az állomásra. Velence tényleg különleges és gyönyörű hely, bár a sok turista miatt elég fárasztó a nyüzsgés (mondom én, a szintén turista) :).

A vonatút visszafelé szintén sima volt (a Trieszt felé menő járatra kellett szállni), Cervignanoban még volt fél óránk a busz érkezéséig, elmentünk keresni egy fagyist – látszott, hogy ez nem üdülőváros, csak egy átlagos kisváros, nem volt szinte semmi élet este fél nyolc után, igaz, kávézókban még üldögéltek az emberek, de más alig volt nyitva, fagyizót is csak az utolsó pillanatban találunk.
A busz este kilenc előtt ért a grado-i buszállomásra, jó fáradtak voltunk addigra. Szép kirándulás volt, jó lenne még elmenni hosszabb időre Velencébe.

Ezután már igazi verőfényes strandidőnk volt, kellemes meleg és áttetsző vízzel, enyhe széllel, így belekóstolhattam életemben először az alapfokú amatőr búvárkodásba, persze ezalatt csak a névnapi ajándékként kapott maszk-pipa-uszony használatával max. másfél méteres mélységbe merülést kell érteni, sok látnivaló nem volt, csak néhány apró remetrák a csigaházakban és kagylók, csigák a fövenyen. De az élmény így is nagyon tetszett. :)

Próbáltunk megint sárkányt eregetni, de ez a paplanernyőszerű, merevítés nélkül változat, ami itt a Millenium-park dombtetején csodálatosan repült, se otthon, se az olasz tengerparton nem volt stabil, bőszen felvágódott 2-3 méterre, ott összevissza csavarogva ugrált, mint egy betépett nindzsa, majd dühösen földhöz vágta magát, hogy az újabb szélrohamban megint felszökjön pár métert, alaposan megégetve villámgyorsan lecsévélődő zsinórral a kezem, aztán ismét hisztisen ledobta magát a homokba.
Hiába, csak egyenletes, közepes erősségű szelet kedvel, az erős szélrohamok, a változó sebesség és irány instabillá teszi.

Csütörtök este nagy homokszobrászatba fogtunk és meg is alkottunk egy szép homokgitárt. Aztán észrevettük, hogy az apály miatt durván visszahúzódott a tenger, és úgy harminc méterre a parttól szárazra került egy magasabb rész, ott még szórakoztunk kicsit. Mire kijöttünk, már kezdett alkonyodni és hirtelen, egyik percről a másikra vérszomjas szúnyoghorda lepett el bennünket, mely pánikszerű menekülésre késztetett. Érdekes, voltak eddig ugyan itt-ott szúnyogok, de ilyen koncentrált támadást még sose tapasztaltunk, pár perc alatt tucatnyi csípést kaptunk mindenfelé.

Ráadásul ezek az olasz szúnyogcsípések még még 4-5 nappal később is jócskán viszkettek, a mindenféle kenegetés ellenére.

Pénteken ismét csodás strandidő, búvárkodás, labdázás, a legtöbb időt aznap töltöttünk a vízben, este megint homokgitárt építettünk, még szebb lett, mint előző nap és ezúttal a szúnyoginváziót is sikerült elkerülni.

Esténként szép sétákat tettünk, kikötőben a házak mellett álló hajók és a történelmi negyed szűk sikátorai és öreg házai is igazán hangulatosak.

Ami viszont kissé csalódás volt – bár nem feltétlenül szükségszerű része egy nyaralásnak – az információtechnológia korlátozottsága. Magyarul sehol nem volt egy wi-fi hotspot se, csak néhány szálloda zárt hálózata a vendégeknek, és egyetlenegy internet kávézó két géppel a buszállomásnál, elég borsos áron. Ezen azért csodálkozom, ha mérsékelt áron lett volna használható wi-fi, szívesen fizettem volna érte, néha nem ártott volna. Persze ez nem vont le semmit a nyaralás értékéből, sőt, kicsit jó is volt kiszakadni az online mókuskerékből, de azért szerintem manapság egy üdülőhelyen már ennél többre lenne szükség.

A Costa Azurra-nak nevezett szabadstrandon töltöttük amúgy az időnkent, itt naponta 6 EUR-ért lehetett egy napernyőt bérelni, első nap még megtettük, de később rájöttünk, hogy akad kellemes, fás hely is a közelben, ahol nincs erre szükség. A strand ellátottsága meglepően szegényes volt étkezésileg, akár a Balaton-parttal összehasonlítva is, igaz, tényleg csak pár percre volt a legtöbb éttermet felvonultató óvárosi rész és még egy kis Spar jellegű szupermarket is akadt. Nem mondhatni nagyon zsúfoltnak, de sokan voltak, nekem, aki nem szereti a tömeget, még épp jó.

Ismét csak megfelelve a közhelyeknek, a fagyi viszont nagyon finom volt és még olcsónak is mondható, szinte minden este ettünk egyet-egyet.

Utolsó nap a kikötőre néző kávézóban reggeliztünk elindulás előtt, visszafelé a kézi navigációban egy helyen elnéztem az autópálya felhajtást, de a következőnél sikerült visszatalálni. Nyugodt út volt, egészen Magyarországig, ahol az első megállónál már észlelhetően ingerült és ideges volt a „közönség” a benzinkútnál és ez csak fokozódott. Érdekes, se az olaszoknál, se a szlovéneknél nem volt ez a „letollak, köcsög, mer én mehetek 160-nal”, alig láttunk gyorshajtást és a „bebetonozom magam a középső sávba 120-al, nem érdekel, ha a külső sáv üres” stílus se, de nálunk szokás szerint itt élik ki a frusztráltságukat az emberek és azt hiszik, a szabályok mindig csak másra vonatkoznak. Azért szerencsésen hazaértünk.

Igazán szép nyaralás volt. :)