A következő cikk nyers fordítása az Eli Pariser-el (nemröhög, így hívják) készült rádióinterjúnak, amit nemrég hallottam és igen elgondolkodtatónak találtam.

Szűrőbuborék: amit az internet elrejt előled

JUAN GONZALEZ: Amikor a barátaink hírfolyamára feliratkozunk a Facebookon, vagy egy keresést indítunk a Google-ön, milyen információk kerülnek elénk és melyek maradnak ki? Ezzel a témával foglalkozik Eli Pariser új könyve, a Filter Bubble: What the internet is hiding from You.
Pariser szerint az internet fokozottan egyfajta „visszhangszobaként” működik (a „media echo chamber” elnevezést alkalmazzék minden olyan helyzetre, amelyben egy - gyakran nem helytálló - véleményt vagy hiedelmet „zárt térben” ismételve egyre erősítenek, tipikusan ilyenek a netes fórumok, ahol többnyire hasonló érdeklődésű emberek gyűlnek össze, vagy a bulvársajtóban megjelenő - gyakran túlzó, vagy torzított - hírek, melyeket aztán a „komolyabb” mainstream média is felkap, ezzel ráerősítve a hitelesség látszatát kelti - a ford.) oly módon, hogy a weboldalak személyre szabott információkat tárnak a felhasználó elé, az adott személyre vonatkozóan tárolt előzmények és preferenciák alapján.

A Yahoo News tárolja, milyen híreket olvastunk, a Zappos (online divatáruház) megjegyzi, milyen méretű cipőt hordunk, Netflix (amerikai digitális filmtár) elment minden adatot azokról a filmekről, melyeket megnéztünk.
AMY GOODMAN: Az 50 legnézettebb weboldal átlagosan 64 bit személyes információt tárol rólunk MINDEN EGYES látogatás alkalmával, majd legközelebb ezek alapján személyre szabja az általunk látott információkat, a tárolt adatokból kikövetkeztethető érdeklődésünknek megfelelően.
Miközben a weboldalak profitálnak a személyre szabott hirdetésekből, a felhasználók nagy árat fizetnek azért, hogy az ellenőrzésük alól kikerült információs buborékban élnek: ahelyett, hogy a különböző információk széles köréből tudnánk válogatni, egyre jobban korlátoznak minket az online szűrők.
Eli Pariser a The Filter Bubble: What the Internet Is Hiding from You című könyvnek. Elnöke és volt igazgatója a MoveOn.org csoportnak (egy komoly demokrata civil mozgalom - itthon alighanem azonnal libsinek minősítenék, mert nem konzervatív). Eli a vendégünk New York-i stúdiónkban, nem sokkal azután, hogy keresztül-kasul bejárta az USA-t.

Üdvözlünk, Eli.
ELI PARISER:  Köszönöm a meghívást.
AMY GOODMAN: Hát, ezen néhányan meglepődhetnek... itt ülünk ketten, Juan és én, ha mindketten beírnánk azt a szót a Google-be, hogy „Eli Pariser”...
ELI PARISER: Pontosan.
AMY GOODMAN: könnyen lehetséges, hogy teljesen eltérő találati listával, teljesen eltérő linkekkel térne vissza mindkettőnknél.
ELI PARISER: Így van. Megdöbbentem, nem tudtam, hogy így van, tudjátok, hogy így működik, míg rá nem bukkantam egy rövid blogbejegyzésre a Google blogján, amely a „személyre szabott keresés mindenkinek” fogalmat említette.
Ahogy kinéz most, figyelve az elmúlt néhány évet, nincs szabványos Google. Nincs olyan, hogy „ez a legjobb link. Olyan van csak, hogy „ez a legjobb link neked”. És annak a definíciója, mi számodra a legjobb link, éppen azt jelenti, amelyikre a leginkább rá fogsz kattintani. Tehát egyáltalán nem feltétlenül az, amit meg kellene találnod, hanem az, amit meg akarsz találni, amire a legvalószínűbb, hogy rákattintasz.
JUAN GONZALEZ: De nem ellentétes ez éppen azzal az eredeti funkcióval, ami annyi embert nyert meg a Google-nek, hogy olyan algoritmust fejlesztettek, mely a leginkább releváns elérhető információkat mutatja meg?
ELI PARISER: Hát igen, tudjátok, ha megnézitek, hogy beszéltek az eredeti Google algoritmusról, valójában úgy hangzik, mintha olyan nagyon demokratikus módon történne - minden weboldal szavazott arra, mennyire hiteles a többi weboldal. És tényleg ez volt az indulás. De mostanra messze eltávolodott ettől, valami olyanná vált, ahol minden ember nagyon eltérő eredményt kaphat, attól függően, mire kattintgatnak.
És mikor nemrég kipróbáltuk a dolgot Egyiptommal - két barátom beírta a Google-be, hogy Egypt - és egyikük olyan találati listát kapott, mely tele volt az aktuális demonstrációk híreivel, míg a másikéból szó szerint teljesen hiányoztak ezek, csak egy adag utazási információt kapott a piramisokról...
AMY GOODMAN: Várj csak, magyarázd már el ezt még egyszer. Úgy értem, ez tényleg megdöbbentő. Szóval beírtátok. És most vannak a tiltakozások Egyiptomban.

ELI PARISER: Pontosan.
AMY GOODMAN: Éppen ma van egy nagy demonstráció a Tahrir Square-en. Tiltakoznak a katonai rezsim és egyéb visszásságok ellen. Tehát, ha én keresek, vagy valaki más, akit utazások érdekelnek, lehet, hogy ő egyáltalán nem is kap olyan találatot, ami tiltakozásokról szól?
ELI PARISER: Erről van szól, pontosabban, semmit nem találhat az első 10 linken erről. És ismerve, hogy használják az emberek a Googlet, tudni lehet, hogy legtöbben csak az első három találatra kattintanak.
Tehát ha a Google nem mutatja meg azt az információt eléggé az elején, amit keresel, akkor könnyen lehet, hogy meg se találod.
És ez nem csak Google esetében van így. Mindenütt a weben így ez tapasztaltam, mikor utánajártam. Így működnek mind a leglátogatottabb weboldalak és még inkább az új weboldalak.
A Yahoo News is ezt csinálja, személyre szabja a híreket, melyeket láthatsz, amelyikről úgy gondolja, érdekelni fog téged.
És ami a leginkább ijesztő, hogy mindezt láthatatlanul teszi. Nem látjuk, hogy a háttérben mit dolgozik. Nem tudhatjuk pontosan, miben különbözik az az internet, amit mi látunk, attól, amit mások látnak, de egyértelmű, hogy a különbség növekszik.
JUAN GONZALEZ:  És mi van azokkal a reakciókkal a keresési szolgáltatóktól, hogy ők csak a felhasználók érdeklődése és igénye szerint működnek?
ELI PARISER:  Hát, tudjátok, úgy gondolom, ők azt mondják: „Csak azt adjuk az embereknek, amit akarnak”, én meg erre azt mondom, „Oké, de mit is értetek azalatt, hogy 'amit mi akarunk'?”
Ugyanis szerintem mindenki sokféle különböző dolgot akar. Van egy felszínesebb, ösztönösebb énünk, mely a celebekről szóló pletykákra vagy egyéb bulvárosabb hírekre kattint és van egy elmélyültebb, mely szeretne tájékozódni a világban és tudatos polgár lenni. És ezek a dolgok mindig szándékosak, tudjátok, mindenkiben megvan ez a kétféle én belül. És a legjobb média bizonyos módon segíti a tudatosabb ént előnyhöz jutni. Ad egy kis információs „zöldséget” meg egy kis „desszertet”, hogy kiegyensúlyozott legyen az információs étrendünk.
Mintha üres infokalóriákkal, információs junk foodal lennénk körülvéve.

AMY GOODMAN: Eli, meséld el, mit tapasztaltál a saját Facebook oldaladon.
ELI PARISER: Hát, tulajdonképpen ez volt a jelenség kiindulási pontja. Alapvetően 2008 után és azután, hogy kiszálltam a MoveOn igazgatói székéből, elindítottam egy kis kampányt, hogy olyan embereket ismerjek meg és barátkozzak össze velük, akik tőlem eltérően gondolkodnak. Tényleg nagyon szerettem volna megismerni, mit gondolnak a konzervatívok, miről beszélgetnek és tanulni tőlük valamit. És így felvettem ilyen embereket a Facebookos ismerőseim közé.
Egy nap bejelentkeztem és azt láttam, hogy nincsenek. Eltűntek. Nagyon rejtélyes volt. Tudjátok, hová lettek? Ahogy kiderült végül, a Facebook számon tartja a viselkedésünket. Minden klikkelésünket, minden lájkunkat regisztrálja. És egyszer csak azt mondta „Eli, igaz, azt mondod, érdekelnek ezek az emberek, de látjuk, hogy valójában te sokkal inkább olyan témákat lájkolsz, melyek nem konzervatívak, miközben a konzervatív linkeket meg nem, szóval kivesszük ezeket az embereket”. És így tűntek el.
És éppen ez az, amiben az egésznek a veszélye rejlik...
JUAN GONZALEZ: De tényleg a Facebook szedte ki az ismerőseidet?
ELI PARISER: Hát, nem... igazából... hiányoztak. És...
AMY GOODMAN: A konzervatív ismerőseid..
ELI PARISER: Igen, a konzervatív ismerősök — lehet, hogy én...— na, arról van szó, hogy létezik olyan fogalom, hogy visszaigazolási elfogultság, alapvetően az a hajlamunk,hogy jól érezzünk magunkat, ha egy információ megerősíti azt, amiben már hiszünk. Ez megfigyelhető az agyban. Az ember egy kis dopaminlöketet kap mindig, mikor azt mondják, igaza van. És aztán így, tudjátok, ha készíthettek olyan algoritmust, amely azt mutatja az embereknek, amit csak akartok, és ha az egyetlen célja ennek, hogy arra késztessen embereket, hogy minél többet kattintsanak és minél több oldalt lássanak, miért is mutatnátok nekik olyat, ami esetleg azt sugallja, hogy nincs igazuk, hogy a világ sokkal árnyaltabb és kiterjedtebb annál, mint az ő kis beszűkült hiedelmeik?
JUAN GONZALEZ:  És nem fog ez oda vezetni, hogy megerősíti a társadalmi polarizációt, abból a szempontból, hogy az emberek egyre kevésbé szembesülhetnek olyanok véleményével, nézőpontjával, akikkel nem értenének egyet?
ELI PARISER: Dehogynem. Úgy értem, tudjátok, hogy a demokráciában nagy szükség van a párbeszédre, különböző vélemények meghallgatására és megválaszolására, átgondolására. És itt visszakanyarodhatunk ahhoz az ismert Daniel Patrick Moynihan (szociológus, amerikai demokrata szenátor volt 3 cikluson át - a ford.) idézethez, hogy „mindenkinek joga van saját véleményhez, de nincs joga saját tényekhez”.
Egyre inkább lehetőség van egy olyan online világban élni, ahol saját tényeink lesznek. És amikor ráguglizol a „klímaváltozásra” és megkapod a személyre szabott találati listádat, nem feltétlenül lesznek benne olyanok, melyeket még nem ismersz - még csak nem is tudod megismerni az alternatív érveket.
JUAN GONZALEZ: És mi lesz ennek a következmény, az egésznek, főleg a Google, Yahoo keresőknek saját weboldaluk van, milyen hatása lesz ennek az emberekre, abban az értelemben, hogy milyen híreket kapnak majd?
ELI PARISER: Na igen, itt kezdenek a dolgok még aggasztóbbá válni, mivel amikor alapjában csak arra akarod rávenni az embereket, hogy többet kattintsanak és több weboldalt nézzenek meg, sok olyan dolog van, ami egyszerűen kívül esik a szükséges küszöbértéken. Vegyük csak a híreket az afganisztáni háborúról. Beszélve az emberekkel, akik híroldalakat készítenek, olyan sztorikat mondanak el, melyek szerint nem valami jól mennek a dolgok ott Afganisztánban. Nem kapnak sok kattintást. Az emberek nem olvassák őket tömegesen.
Pedig alighanem éppen ez az egyik legfontosabb probléma, amivel az ország szembesül. Tartozunk ezzel azoknak az embereknek, akik ott vannak, legalább annyival, hogy megpróbáljuk megérteni, mi is megy ott.
De ez soha nem fog átmenni azokon a szűrőkön.
Főleg a Facebookon van ilyen probléma, mivel az információ továbbadása leginkább a lájkolással történik ott. A lájkolásnak pedig nagyon behatárolt a jelentése, nagyon könnyű lájkolni egy olyan bejegyzést, hogy „most futottam le a maratont” vagy „tök finom sütit sütöttem”, de nem nagyon fognak lájkolni egy olyan bejegyzést, hogy „már tizedik éve folyik az Afganisztáni háború”. Azaz olyan információ, ami kedvelhető, terjed, míg az, ami nem kedvelhető, eltűnik.
AMY GOODMAN: Eli Pariserrel beszélgetünk, aki a The Filter Bubble: What the Internet Is Hiding from You könyvet írta. De a Google nem csak azt tudja rólad, mit is keresel, ugye? Tudja, merre vagy, tudja, milyen számítógépet használsz. Beszéljünk arról, milyen információkat gyűjtenek rólunk.
ELI PARISER: Nos, ez aztán valóban letaglózó. Úgy értem, még akkor is, amikor - az persze nyilván magától értetődő, hogy amikor be vagyunk jelentkezve a Google-be, minden emailedhez, minden feltöltött dokumentumodhoz, rengeteg információhoz direkt hozzáférése van - de még akkor is, mikor éppen kijelentkeztél már, ahogy egy mérnök elmondta nekem, 57 -féle különböző „jelet” követ a Google folyamatosan. Ezek a „jelek” az ő kifejezésük bizonyos változókra, melyeket figyelnek, - mindent, ami az IP címedről jön, ami alapjában egy internetes cím - milyen fajta laptopot, számítógépet használsz, milyen szoftvereket használsz, még olyanokat is, milyen a betűméreted, vagy hogy mennyi időt töltesz egy adott linken. És fel is használják mindezt arra, hogy profilt készítsenek rólad, miféle személy is vagy. Ezt a profilt használják aztán arra, hogy személyre szabják az információt, amit megmutatnak neked.
És ez elég sok helyen így történik, nem ám csak a Google keresőoldalán, hanem például a Google News-on is.
A terv pedig az, hogy ha tökélyre fejlesztették ezt a perszonalizációs algoritmust, eladják más híroldalaknak, így azok is már személyre szabottan fogják mutatni a híreket. És ha fontos dolgok kiesnek ezen a rostán, az nem igazán jó dolog.
Ez felvet egy sor további jelentősebb problémát is azzal kapcsolatban, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni az internetről, hogy olyan médium, ahol bárki bárkivel kapcsolatba kerülhet, nagyon demokratikus dolog, szabadon használható bárkinek, és mennyivel jobb ez, mint a régi társadalmakban, ahol a információt a hatalom strázsái adagolták.
Valójában nincs szó ilyenről. És amit látunk, hogy van néhány nagy cég, értitek, az információ nagy része ezeken a nagy cégeken áramlik át, és most ők játsszák ezt az strázsa szerepet, ezek az algoritmusok ugyanolyan módon működnek, ahogy a szerkesztők, csak éppen sokkal kevésbé átláthatóan és sokkal kevésbé elszámoltathatóan teszik ezt.
JUAN GONZALEZ: És milyen lehetőségei, milyen kilépési lehetőségei vannak azoknak, ha egyáltalán vannak, akik használják ezeket az oldalakat, akár a Google, akár a Yahoo vagy a Facebook? Ellenőrzés alatt tarthatják a személyes adataikat?
ELI PARISER: Hát, tudjátok, nincsenek igazán jó kívülmaradási lehetőségek, hiszen ha például egy vadonatúj laptopot veszel elő a dobozból, az máris egy halom információt elmond rólad, például, hogy Mac-et vettél, nem PC-t.
Úgy értem, nagyon nehéz teljesen kívül maradni. Egyszerűen nincs rá mód, hogy teljesen kikapcsold ezt a Google-nél. De mondjuk használhatsz „private browsing” ablakot. Ez segíthet.
Úgy gondolom, hosszú távon kétféle dolognak kell történnie. Egyrészt saját magunknak kell jobban megérteni, mi is történik, mert nagyon veszélyes, hogy működnek ezek a szűrők és nem tudod, mit ejtenek ki, mert nem is láthatod.
És ez olyasmi, olyan helyzetet eredményezhet, hogy az emberek rosszul döntenek, ez olyan, amit Donald Rumsfeld úgy hívott, hogy „unknown unknows”, ugye? (vannak dolgok, amiket nem tudunk, és még azt se tudjuk, hogy nem tudjuk őket - a ford.) Nem tudhatod, hogy amit tapasztalsz a világból, azt hogyan szerkesztették.
De azon is múlik ez az egész, hogy nyomást gyakoroljunk ezekre a cégekre, tudjátok, azt mondják, ők jók akarnak lenni, „ne légy rossz”, ez a Google mottója. Meg akarják változtatni a világot. Úgy gondolom, nyomást kell rájuk gyakorolnunk, hogy a morálisan a legtöbbet hozzák ki magukból, mint cégek, és bevegyék azokba az algoritmusokba sokkal jobban, mint ez a mostani nagyon korlátozott elképzelés arról, mi a fontos.
AMY GOODMAN: És mit mondanak ők, a Google, a Facebook, a Yahoo vezetői? Beszéltél velük?
ELI PARISER:  Hát igen, próbáltam. Beszéltem egy kicsit Larry Page-el (a Google egyik alapítója- a ford.), azt mondta: „Nos, nem gondolnám, hogy ez nagyon érdekes probléma lenne.” És ennyi.
De közben tudjátok, a Google-ön belül, egy csomó ember küzd ezzel. Azt hiszem, ez a kihívás benne - beszéltem egy Facebookos mérnökkel, aki jól összegezte, mikor ezt mondta: „Nézd, ami mi szeretünk csinálni, leülni és új, okos ötleteket kitalálni arra, hogy az emberek több időt töltsenek a Facebookon, és nagyon jók is vagyunk ebben. És amit kérdezel, az sokkal nehezebb, mármint hogy szociális felelősséget és civil felelősséget kérsz számon rajtunk, azzal kapcsolatban,hogy mi a fontos információ. Ez sokkal bonyolultabb dolog. És mi csak a könnyű dolgokat szeretjük megcsinálni.”
És azt hiszem, éppen ez az, ami idáig eljuttatott. Úgy gondolom, vannak olyan emberek, akik látják ezeknek a fonákját, és azt mondják, ez egy nagy, szaftos probléma, hogy tudjuk kiválasztani a legjobb 20. századi szerkesztői értékeket és beimportálni őket ezekbe az új rendszerekbe, melyek eldöntik, mit láthatnak az emberek és mit nem.
AMY GOODMAN:  Beszéljünk arról, mennyi pénz van ebbe? Úgy értem, csak ebben a semleges szóban, hogy „perszonalizáció”
ELI PARISER: Persze.
AMY GOODMAN:  olyan jóindulatúan hangzik... valójában vonzónak tűnik.
ELI PARISER: Aha, tényleg annak hangzik.
AMY GOODMAN: Teljesen neked készítve, rád szabva...
ELI PARISER: Igen. És azokon az otthonos, barátságos szavakkal fogad a kedvenc weboldalad, amelyek bizalmat keltenek: „Óh, helló Eli, ezeket a cikkeket mind neked gyűjtöttük”. Annyira jó érzés.
De az egésznek a mozgatórugója, tudjátok, az a harc a nagy internetes cégek közt, melyik tud több adatot begyűjteni rólunk. A Facebooknak az a stratégiája, hogy az embereket megkéri, ugyan mondjanak már el magukról dolgokat a Facebookon. A Google stratégiája a kattintások figyelése. A Microsoft és a Yahoo is más-más stratégiát követ.
És ezek mind bekerülnek egy adatbázisba, mely ezután 3 dologra használható. Célzottabb hirdetéseket tud elhelyezeni, és ez, őszintén szólva, néha nem rossz, ha tudod, hogy ez történik.
A tartalmakat is célzottabbá tehetik, ami már sokkal problémásabb dolog szerintem. Olyan tartalmakat kapsz, amelyekről a rendszer azt gondolja, hogy látni akarsz.
És harmadikként, döntéseket hozhatnak rólad.
Az egyik legmegdöbbentőbb dolognak azt találtam a könyvben, hogy a bankok elkezdik figyelni a barátaidat a Facebookon és leellenőrizni a hiteltörténetüket, annak eldöntésére, hogy kinek adjanak-ajánljanak hitelt. És ez azon a tényen alapul, tudjátok, hogy ha megnézik az emberek hitelminősítését, becsléseket lehet végezni arra, milyen a barátaik hitelképessége.
Ez igazán riasztó, mert azt hozza ki, hogy jobb nem barátkozni olyanokkal, akiknek rossz a hitelminősítése. Éppen nem ilyenféle társadalmat szeretnénk építeni.
JUAN GONZALEZ: Nos, magától értetődően ennél még félelmetesebb az, hogy ha ezek az információk, személyes adatok már megvannak, megkímélik a kormányt attól, hogy megfigyelje a polgárokat és adatokat gyűjtsön róluk. Mivel a magáncégek amúgy is összegyűjtik, a kormánynak csak annyit kell tenni, hogy egy bírósági végzéssel vagy arra hivatkozva, hogy „nemzetbiztonsági érdekből szükségünk van az információra” átveszi azokat. Tehát alapvetően nem kell elvégeznie a megfigyelést, csak képesnek kell lenni használni, amikor szüksége van rá.
ELI PARISER: Van egy vicces Onion cikk ezzel a címek: „A CIA nagyon sikeres új Facebook programot előzött meg”, azt sugallva, hogy a CIA indította a Facebookot, hogy adatokat gyűjtsön. Ez persze vicces, de némi igazság akad benne, vagyis hogy ezek a cégek rendelkeznek azokkal a gigantikus adatbázisokkal és az adataik védelme azokon a szervereken sokkal gyengébb, mintha a saját otthoni gépeinken lennének. Az FBI lényegesen kevesebb papírmunkával lekérheti a Google-től az adataidat, mintha a saját, otthoni gépedért kéne eljönnie. És a helyzet csak romlik, tudjátok, a Cloud ccomputing árnyoldala éppen ez, lehetővé teszi egyre több adatunknak és mindennek, amit csinálunk, hogy a kormány számára könnyen hozzáférhetőek legyenek - a saját céljaikra.
JUAN GONZALEZ: És persze nem csak a demokráciákban, hanem az diktatórikus államokban is.
ELI PARISER: Így van, természetes mellékterméke annak, hogy egyre több dolgot csinálunk online néhány nagy cégen keresztül, akik nem igazán elszámoltathatóak, tudjátok, ezek nem nagyon vannak rákényszerítve a kormányok által, hogy erkölcsösen vagy felelősen működjenek. Természetes, hogy ez jogsértésekhez vezet.
AMY GOODMAN: Google Inc. nemrég bejelentette, hogy megpróbálja átvenni az uralmat az okostelefonokkal történő fizetés világában, ahol a mobil egyszerre szolgál hitelkártyaként, kuponként, és bizonylatként. A mobil applikációt Google Walletnek hívják. Hogy illik ez a képbe?
ELI PARISER:  Na igen, ez is egy módja annak, ahogy a Google gondolkozik, hogyan tud olyan termékeket készíteni, amivel még sokkal több adatot tud összegyűjteni az emberekről. Magától értetődik, hogy amint elkezdik használni és az összes vásárlásuk átáramlik a Google szerverein, még sokkal több adat áll majd a rendelkezésükre, hogy célzott hirdetéseket és célzott tartalmakat mutassanak és fejlesszék a perszonalizációt.
Tudjátok, hogy lehet az emberek adatait apróra kielemezni és többféle szempont szerint vizsgálni és felhasználni. Ismétlem, néha ez rendben van, igazából nem zavar, ha az Amazon könyveket ajánl nekem.
Természetesen általában nem túl jó ajánlások néha, de sebaj, nem gond. De amikor ez láthatatlanul történik és nem csak azt formálja át amit megvennél, hanem azt is, amit a világról megtudhatsz, tudjátok, azt hiszem ez sokkal nagyobb probléma.
És ha ez az internet jövője, akkor biztosítanunk kell, hogy sokkal átláthatóbban történjen, tudjuk meg, amikor ilyen célzott dolgokkal látnak el. És biztosítanunk kell, hogy mint fogyasztóknak van valamennyi ellenőrzésünk felette, nem csak az egymástól eltérő érdekektől vezérelt nagy cégek kezében vagyunk.
AMY GOODMAN: Komoly erő van mögötted, Eli Pariser. A MoveOn.org. Vezetője voltál. Most mi vagy? Elnökségben.. a
ELI PARISER: Igen, az elnökségben.
AMY GOODMAN:...MoveOn.org.-nál. Szóval a MoveOn emberek millióit éri el szerte az országban. Mit fogtok tenni?
ELI PARISER:  Tudjátok, van ennek egyfajta koreográfiája. A MoveOn azokkal a témákkal foglalkozik, melyet a tagok akarnak. Nem akartam, hogy az jöjjön ki belőle, hogy írtam egy könyvet és most tessék, arról kampányolunk. De vannak kampányok, amiket elkezdtünk Az egyik, azt hiszem nagyon egyszerű, de valójában nagyon lényeges, egyféle jelzés a Facebookon, ha valami fontos, de nem lájkolható téma. Persze ez csak egy nagyon apró lépés, de ha lehetnek egy „Fontos” gomb is, nem csak a „Lájk”, akkor sokkal több kényeges információ terjedhetne a Facebookon. Az embereknek észre kell venniük azokat a dolgokat is, amelyek nem feltétlenül váltanak ki mosolyt, de tényleg ismernünk kell. És a Facebook épp most fontolgatja néhány változás bevezetését, szóval ez megnyerhető lehet. Nem, ez nem fogja a problémát megoldani, de legalább jelzi, legalább emlékezteti a cégeket arra, hogy valamiféle civil társadalmi értékeket is beleépíthetnek abba, amit csinálnak.
(Itt volt még egy kifejezetten amerikai belpolitikai rész, amit már nem volt erőm lefordítani és egyébként is, mint információszűrő, úgy láttam, hogy a magyarokat úgyse érdekelné - de legalább transzparensen csinálom. a ford.) :)