Úgy terveztem, hogy ma már bringával megyek munkába. Reggel kinéztem az ablakon és havat láttam a gyepen meg a parkoló autókon, nem sokat ugyan, de határozottan kifehéredtek.
Megnéztem az Android helyi időjárásjelentést és -1 fokot mondott Bostonra, ami persze nem feltétlenül igaz West Roxburyben, de nagyjából helyesnek látszott, így visszarettentem.
Kocsival mentem hát megint, igaz, amúgy is késésben voltam, elaludtam, de ennek is megvan az oka, hiába fogadkoztam, hogy éjfél előtt aludni megyek, elhúztam az időt, próbáltam megérteni az itteni banki rendszert, különbségeket a checking meg saving account közt és azt, miért ilyen rémesen bonyolult az egész és miért ilyen drága és miért nincs biztonságos online fizetésre használható bankkártyájuk, mint nálunk és így tovább. Erről majd írok egy külön posztot.

Azon kevés amerikai (? lehet, hogy ez eredetileg valami angol, nem?) étel közül, amit eddig megszerettem, a banános-diós zabkását választottam reggelire (azt hiszem, ez magyarul az oatmeal megfelelője). Ebédre megettem a maradék fűszeres-füstölt lazacomat, egy nagy marék csírával, azt hiszem, hagyma, retek és szegfűszeg(én se nagyon hinném, de a clove mi más lenne? Úgy emlékszem ez van a dobozára írva) csíra volt, nagyon finom, kellemesen el lehet rajta rágódni és jó friss, zsenge.
Délután be kellett mennem Gerihez, negyvenes nő, a munkaügyi dolgok mindentudója. A „clearance” miatt hivatott. Mivel ez az üzem elég komoly biztonsági követelményeknek kell megfeleljen és nekem is kell a zárt biztonsági részlegen dolgoznom, egy átvilágítást végeznek rajtam, mármint biztonsági-kockázati szempontból, ez nem a külföldinek szól, a múlt héten munkába állt helyi managernek szintén végig kell járnia ezt a procedúrát.
Ehhez hozzátartozik egy meglehetősen részletes kérdőív kitöltése, amiben 7 évre visszamenőleg meg kell jelölnöm minden lakhelyemet, sőt, olyan személyt is referencia szempontból, aki az adott helyen jól ismert.
Ez mindjárt felvetette bennem azt a személyiségi jogi kérdést, hogy milyen jogon adhatom én meg bármilyen volt szomszédom vagy főbérlőm nevét az amerikai védelmi szerveknek? Szóval kicsit zavar a dolog, nem tudom, mi van, ha nem írok oda senkit...
Ezen túl szintén az elmúlt 7 évre meg kell adnom a munkahelyeimet, na ez egyszerű, mivel 15 éve ugyanott dolgoztam, meg az iskoláimat, ami szintén nem annyira nehéz, nem sok volt. Az okozhat legfeljebb zavart, hogy én még épp a rendszerváltáskor végeztem, és azóta a Kandó szervezetileg jócskán átalakult, szegény Geri nem is találta a telefonszámokat, mondjuk elég szégyen egy budapesti műszaki egyetem részéről (mert már Óbuda University), hogy mennyire hiányos az angol honlapjuk.
Megadtam a dékáni hivatal meg a tanulmányi osztály telefonját, állítólag valami ügynökség majd elvégzi az ellenőrzését, érdekelne, hogy boldogulnak majd az 1990-es diplomám megtalálásával.
Aztán le kell írnom, milyen országokban is jártam. Na, ez kemény lesz. Volt vagy 20, nem is fér rá az űrlapra, külön mellékletbe kell majd csatolnom. Ráadásul gyanús lehet, a belépéskor is a vámos a nyári egyiptomi utamon akadt fenn, arról faggatott, mit csináltam, mennyi ideig voltam, kivel találkoztam, aztán alaposan kipakoltatta velem mindkét bőröndöm és a hátizsákom is. Igaz, végül simán elengedett, de hát nem is volt mit felróni nekem.
El kell mennem egy drogtesztre is, ez mondjuk minden dolgozónak kötelező itt. Hát nem mondom, elég szigorúak a szabályok, de ez utóbbiban semmi kivetnivalót nem találok, amúgy természetesen mindenhol tilos a dohányzás, egyvalakit láttam csak egyszer a bejárat előtt cigizni.
Persze ez még mind semmi, mert utána következett az ujjlenyomatvétel. Igen, ez is az alkalmazásom feltétele, és amennyire berzenkedtem régebben már az ellen is, hogy beléptetéskor elektronikusan megteszik, most olyan rezignáltan fogadtam, hogy minden ujjamról külön-külön, majd együtt is három példányban végig kell csinálnom a tintás procedúrát, tisztára rabosítás érzésem volt. Nem is olyan egyszerű jól csinálni. A festékezőhengerrel egy sima lapot befestékezett Geri, aztán abban meg kellett nyomkodnom az ujjam, majd a helyes eljárás az, hogy oldalra fordítva a papírra helyezem és egyik oldalról a másikra elgördítem rajta az ujjam, majd lazán felemelem, hogy el ne maszatoljam. A végére belejöttem, de nem kizárt, hogy valamelyiket visszaküldik ismétlésre. A gyűrűsujjal volt persze a legtöbb gond, azt nehéz a többitől függetleníteni, a bal kezemen egész jól ment, gondolom, a gitározás miatt. Egész jól le tudtam mosni utána, pedig disznómód néztem ki. 
Hát ezen is túl vagyok. Otthon 44 évig nem vettek tőlem, itt másfél hónap se kellett és nemsokára minden adatbázisukban benne leszek.
Vigyázom kell hát! :)
Munka vége felé kicsit beszélgettünk-chateltünk Kedvesem kisfiával, akivel már régen tudtunk dumálni, mutattam neki néhány nem ismert Skype smiley-t. :)
Aztán hazamentem fél hat körül. Mikor hazaértem, még elég világos volt, szép idő és nem tűnt hidegnek, elhatároztam hát, hogy elmegyek bringázni. Okulva a legutóbbi tapasztalatokból, mikor csak az érintőképernyő-kezelő kesztyű és vastag baseballsapka volt védelemként rajtam, most felvettem egy vékony, de meleg Nike sportsapkát, arra a sisakot, a kezemre meg a vízhatlan síkesztyű került. A sálamat az arcom köré tekertem, megelőzendő az arcüreggyulladást és a túl hideg levegő szapora belégzését, persze ezzel meg a sisakkal eléggé úgy nézhettem ki, mint egy hi-tech renegát betyárgárdista geek, ami valljuk be, részben abszurd, részben elég vicces.
Nem is fáztam így. Egy ideig. Először fölfelé indultam felfedezni (hiszen lefelé hogy fedezhetnék fel?). Elbóklásztam kis utcákon, parkban, egy helyen lépcsőn kellett felvinnem a cajgát, ismét nagy örömmel tapasztaltam, milyen könnyű. Szép ez a hely, gyakorlatilag erdőben van, kicsit Budakeszire emlékeztet, sőt, még inkább néhány mátrai üdülőfalura ez a rész. Láttam néhány nagyon érdekes, ódon házat is. Egy idő múlva visszatértem a főútra, és elhatároztam, lemérem, mennyi idő kell a céghez eljutni. Közben a bringával továbbra is maximálisan elégedett vagyok, a hét sebesség áttételezése teljesen megfelelő szerintem, eddig csak 6. és 3. fokozat közt használtam, a többire még nem volt szükség.
A háztól elinduláskor mindjárt felfelé kell mennem, érdekes, kocsiból mennyire nem érezhető, hogy ez emelkedő... a járdán mentem, elég nagy volt a hazafelé tartó forgalom, és bár van egy vonallal leválasztott sáv a bicikliseknek, jobb a békesség, itt amúgy se gyalogol szinte senki, nyugodtan használhatom. Mikor erdő-patak-tó mellett mentem el, mindig ambivalens érzéseim voltak, egyrészt felujjongtam, hogy milyen jó, hogy itt megmaradt ez a darab természet, másrészt szégyenkeztem, hogy ilyen kis darabok maradtak csak, láthatólag ez az egész környék vadon volt, élő erdő, de teljesen belematattak a város csápjai, átfonták, keresztül kasul, csak mutatóban hagyva valamit abból, milyen lehetett. Persze még mindig jobb, mint pár mérfölddel lejjebb a sík részen a bevásárlóközpontok kaszárnyaszerű tömbjei a teljesen lebetonozott környékükkel.
Végül 10 perc alatt értem le a céghez, ami nagyon jó eredmény, ráadásul jórészt csak gurulnom kell lefelé, az első kisebb emelkedő után.
Visszafelé a Home depot mellett megpróbáltam találni egy átjárót a vasúton, hátha a Boston Public School mellett elslisszolva megspórolhatom a kerülőt, de nem volt. A vasút feletti hídon átérve egy parkban találtam magam, jobbról az iskola sportpályái, sajnos kerítés mögött, nem tudtam átmenni arra. A parkban leginkább kutyások voltak, akik kocsival kihozták a kedvencet ide rohangálni, ez tulajdonképpen egy domb, ahol többféle nyilvános sportpálya is van a környéken. Kicsit céltalanul kerekeztem erre-arra, aztán egy patak és erdő mellett haladva egy fahidat találtam, mely az erdőbe vezetett be. Az egész afféle enyhén mocsaras-árteres jellegű, náddal, zsombékkal, sok vízben álló fával. Mindenképpen be kellett hát mennem, legalább tesztelem a bringa terepjáró képességeit. Jól viselkedett, egy átlagos erdei úton semmi gond nincs vele. Egy kutyás kocogó nő és egy bringás srác jött velem szembe, mosoly és „hey ya” köszönés. Az ösvényt egy helyen víz szakította meg, nagy, fekete műanyag csövön és néhány hevenyészett járófelületen (az egyik egy konyhaszekrény ajtaja volt, ha jól láttam) lehetett átjutni, megint élvezhettem hát a Jamis pehelysúlyát a kezemben, amíg ott átmásztam. Aztán egyre vadregényesebb és elhagyatottabb lett az erdő, sehol senki, csak a kopasz fák, bokrok, dimbek-dombok és itt-ott víztükör a mélyedésekben. Ami nagyon feltűnő volt az otthoni, mondjuk a Telki környéki hasonló utakhoz képest, az a szinte harsány csend, úgy értem, az erdő és a domborzat elnyelt minden hangot a civilizáció zajából, egyedül a biciklim surrogása és néha egy-egy zökkenőn a csengőm csendülése vagy a sárvédő berezonálása hallatszott. De egyébkény tényleg szint síri csend. És semmi mozgás. Szomorúan halott tájnak látszott, kicsit Tarkovszkij Stalkere jutott eszembe róla. Később persze egy nagyobb vízfelület, talán patak mellett haladva már voltak hangok - pár kacsa úszkált és bukott le élelem után kutatva. Közömbösek voltak, egyáltalán nem zavartatták magukat.
Aztán pár perc ilyen erdei tekergés után, amikor már-már kezdett inamba szállni a bátorságom, mert az amerikai filmekben mindig ilyen elhagyott terepen találják meg a kéjgyilkos áldozatát (így jár aki túl sok CSI-t néz), elérkeztem egy sorompóhoz és egy temetőkerthez. Mondjuk azt tudtam, hogy az egész domboldal tele van temetőkkel, de fogalmam se volt, végül is hol vagyok és merre felé kell mennem. Közben lassan alkonyodott és a hó is szállingózni kezdett, nagy pelyhek csiklandozták az arcom. Lassan tekeregtem a temető néptelen útjain, és bár általában nem fáztam, de két helyen meglepetésre kezdtem meglehetősen kellemetlennek érezni a hideget: az egyik a lábfejem volt (normál utcai cipőben voltam, de addigra már 2 fok körül lehetett és a menetszél meg az egyébként is jelen lévő enyhe szél bizony kezdte elgémberíteni a lábfejem). A másik – tisztesség ne essék szólván – a tököm volt, mivel felül rendesen fel voltam öltözve, de lent csak normál alsó és farmer volt rajtam, tulajdonképpen ugyanaz a ruha, amit munkában hordtam (nem véletlenül, ki akartam próbálni, milyen így), de ugye hajtás közben az ember lába köze büszkén kitárul az elemek kényére-kedvére, és meglehetősen fagyosnak éreztem az ülepem és ágyékom. Ami aggaszt is, mert az urológusom megmondta, hogy az amúgy is érzékeny tájékomon leginkább a felfázással kell vigyáznom.

Bringások, hogy lehet ezt a helyzetet kezelni? Van valami szuszpenzor, heremelegítő, ágyékkötő, altesti pajzs az ilyen helyzetre? Mert azt már látom, nem ördögtől való dolog a hidegben bringázás, a lábam fázását egy másik cipő és zokni alighanem megoldja, de ezzel a dologgal nem nagyon tudok mit kezdeni.

A kezdődő „lefagyásaim” azért is voltak kellemetlenek, mert valljuk be, eltévedtem, gőzöm se volt, hogyan tudok kijutni a főútra, kilátni nem lehetett a dombok és az erdő miatt, persze nyilván egy temető nem labirintus és valahová csak ki kell jutni belőle, de nem mindegy, melyik oldalán. Eljött hát az ideje, hogy leszálljak és a kesztyűket lehúzva előhalásszam átizzadt belső zsebemből a HTC-t és bekapcsoljam a GPS-t, majd elindítsam a Google Map-et. Szerencsére a cache-ben megőrzi, ha már a térkép egyszer letöltődött (hmm, lehet, hogy ezért lassult be? Túl sok térképet őriz meg?). Így pár perc után, mire megtalálta a műholdakat (mondom én, hogy totál belassult, máskor ez fél percig se tart), már nagyjából láttam, merre vagyok. Közben lefotóztam pár unottan legelésző kanadai ludat a sírok közt.

De ahhoz, hogy tudjam, merre felé kell mennem, haladnom is kellett, mert így látszott a mozgásom iránya, ez nem is volt olyan egyszerű fázós fél kézzel tartva a mobilt tekerni az erdei úton, amit közben találtam. Végül rájöttem, rossz irányba megyek, visszafordultam, és elindultam jó felé. Hamarosan kiértem a temetőből és egy Brook Farms nevű helyen találtam magam, ahol egy régi, többemeletes faépület állt, első látásra templomnak hittem, másodikra magtárnak, végül zavaromat a „Saving Brook Farm Print shop – Visitors parking” felirat tetőzte be – miiii? Ez valami nyomda lenne? Vagy mi ez az egész? Volt még egy parkoló pár kocsival, egyik egy errefelé oly divatos, robusztus kisteherautó, nagy hótoló lappal az elején, meg pár szedán és két kellemes kis ház, egyikre Park office vagy hasonló volt írva és láthatólag mindkettőben voltak, az ablakokból fény láttam. Nem tudom, mi lehetett ez, majd felderítem, amúgy lesz itt fotótéma bőven, csak majd jobb fények idején kell erre járnom.
Továbbtekertem hát, és nemsokára már látszottak a főúton haladó autók, kiértem a Getsemane temetőből a Baker street-re, amit már valamelyest ismertem, legalábbis a VfW Parkway-el való kereszteződésén haladok át minden nap, innen már sima ügy volt hazajutni az egyre jobban szállingózó hóesésben, azért a felfelé haladó részen kicsit megküzdöttem, de hála istenek, az utolsó szakasz mind arra, mind erre haladva lejtő, így kifújhatom magam a végére. :)
Mikor a ház elé kanyarodtam, Jen, a felül lakó „képviselő”, aki közvetít a lakás tulajdonosa és köztem (hogy erre miért van szükség amúgy, nem tudom) éppen szállt ki a kocsijából és gyanakvóan nézett rám, hiába, a sisak, a sál eléggé fura külsőt kölcsönözhetett, gyorsan letekertem a sálat és köszöntem neki, elnevette magát, „nem ismertem rád” mondta, aztán túlestünk a kötelező udvariaskodásokon és segített kinyitni az ajtót, felhoztam Jamist és elégedetten felhajtva a kabát ujját a Skagenre néztem: ötkor indultam, most pár perccel múlt hat. Egy órás túrát tettem és az ágyékom meg a lábujjaim lefagyásától eltekintve nagyon élveztem.
Gyorsan bedobtam egy bögre teát a mikróba (tegnap este csináltam egy ibrikkel) levetkőztem, megengedtem a forróvizet a kádban, mert úgy éreztem, most kicsit le kell merülnöm, a mikró csöngetett, a bögrét két kézbe fogva élveztem a melegét és lehunyt szemmel, jóízűen kortyolgattam a narancsos, szegfűszeges fahéjas, citromos teát, épp jó volt.
A fürdő és felmelegedés után elhatároztam, hogy kenyeret sütök megint, ezúttal visszatérek az első, teljes kiőrlésű recepthez. Nemrég a Whole Sale-ben vettem liszteket meg magvakat, tetszett az a lehetőség, ahol ömlesztve vannak ezek kirakva és mindenki kimérheti magának, mennyit akar belőle vinni egy papírzacskóba, beárazza aztán a mérlegen. Persze mondanom se kell, beleimprovizáltam a receptbe, ezt talán Anyutól örököltem, csak éppen neki minden gasztroimprovizációja sikeres és egyedi ételeket eredményez, nálam ez azért nem ennyire egyértelmű, de talán majd belejövök. :)
Mivel múltkor határozottan túl kevés volt az eredeti vízmennyiség, ezúttal 1 ¾ cup helyett 2 ½ cup vizet raktam hozzá, adtam egy kis fokhagyma-granulátumot és borsot is a liszthez, az olaj helyett olvasztott vajat használtam. Naná, hogy túl sok lett a víz, tejbegrízszerűen bugyogott benne, mikor dagasztani kezdte, adagoltam hát hozzá még egy csomó lisztet, mire nagyjából kenyértészta állaga lett. A második dagasztás megkezdésekor adtam hozzá napraforgómagot, tökmagot, meg valami izét, ami hasonlóan néz ki ezekhez, csak fehér és a „pignoli nuts” névra hallgat, amúgy kellemes íze van. Sőt, még azt az elvetemültséget is elkövettem, hogy kicsit megáztatott chick beanspeas-t (ööö, ez a csicseriborsó, ugye?) felvágtam kisebb darabokra és azt is belekevertem, mert miért is ne ha már egyszer van itthon? :) A tetejét megszórtam szezámmaggal.
Azt hiszem, meglehetősen egyedi kenyér lesz. Még a dagasztás elején töltöttem magamnak a San Telmo Esentia nevű argentin nemzetiségű fehérborból, bekapcsoltam a WGBH-et az esti jazzprogrammal és elkezdtem írni ezt a bejegyzést. Most már csak fél óra van vissza a sütésből, jó alaposan feljött a cucc, szerintem sajnos vissza fog esni a végére és behorpad... ja, ezúttal a sót se hagytam ki. :)
Azt viszont már érzem, hogy amikor a pótlisztet szórtam hozzá, kissé nagyvonalúan bántam a zacskóval és jutott a fűtőszálra is, mert jó büdös, égett szagot áraszt. :(
De sebaj, ha a kenyér azért finom lesz, már készítem elő gyomornedveimet. :)

Nem esett vissza. Vizuálisan szép, illatra jó, és megveszek, hogy felvágjam, de még kicsit hagyni kell hűlni, pedig korog a gyomrom. :)

Felvágtam. Isteni. Eddigi legjobb kenyerem, Farmer's cheese-el tökéletes!