Az írás a fenti dátum idején készült, de csak most , 2011 februárjában

 tettem olvashatóvá.

Miután hazajöttem Bangkokból, még hétvégén, sőt hétfő reggel is vacakolnom kellett az ottani projekt fájlokkal, voltak mindenféle kérések, változtatások, és a kollégák számára is elő kellett készíteni.

Közben persze készülni kellett az utazásra is és még Bangkokban rájöttem, hogy nincs elég normális ruhám. Úgy értem, itthon elmegy, de azért az USA-ba bemutatkozni nem biztos, hogy ilyenben kéne, lerí róla az enyhe kelet-európai topisság. :) Sose voltam egy divatfi és a ruházkodás anyagilag nálam a legalacsonyabb prioritásba sorolt téma, de most kitettem magamért, a bangkoki út során megspórolt napidíj egy részét ebbe fektettem.

Hozzáértő barátnői (bár akkor még a kapcsolat csak nagyon kezdeti stádiumban volt - a szerk. megjegyzése) segítséggel vettem két nadrágot, egyet az Espritben, ehhez még egy inget és egy kardigánszerű felsőt is, a másikat a Marks&Spencerben, és végre, végre, azt érezhettem, hogy nem vagyok torzszülött, ugyanis akadt olyan nadrág, azt hiszem először életemben, mely derékban is jó volt, és a hosszából se kellett 10 centit levágni.

Aztán később kiderült, hogy az egyetlen olyan zakómhoz, ami nem fekete és fel tudom venni (a többit kihíztam már), nincs használható ing. Másnap bementem a Mamutban lévő M&S-be és ott vettem egy világoskéket, ami megy hozzá, hát ezt se volt könnyű.

Vasárnap éjjel még a cégnél dolgoztam, befelé menet épp erősen havas volt az út, a kocsin még nyári gumik, egyik kisebb emelkedőn csaknem elakadtam, 20 métert két perc alatt, kígyózó csúszkálással tudtam megtenni.

De végül sikerült.

A munkával végeztem 11 körül, addigra már eső esett és elolvasztotta a hó nagy részét, sikerült is hazaérnem gond nélkül.

Még hátra volt a pakolás, előkészülés, ezzel hajnali egy körül végeztem, felkelés négykor, indulás 4:45-kor.

A taxi csodák csodájára megtalálta a címet (nem mindig sikerül nekik), oda is értünk bőven időben a reptérre. Elképedtem, hogy kora reggel, fél hatkor micsoda tömeg van.

Nem sikerült elektronikusan becsekkolnom előzőleg, mert az Alitalia nem engedélyezi ezt Budapestről.

A reptéren próbáltam az elektronikus checkint a Malévnál, ugyanis ez egy Malév gép lesz, csak Alitalia járatszámmal is repül. Ezzel sikerült is, de a Rómából Bostonba induló Delta Airlines gépre már nem.

Ezt később a checkin pultnál se tudták megoldani, nem értem, miért.

A gép sajnos eleve jelentős késéssel indult, nekem meg csak 1 órám volt az átszállásra. Mondjuk kicsit hülye vagyok, mert mikor a bostoni cég travel agent-je elküldte a menetrendet, már akkor feltűnt, hogy ez az egy óra kicsit szoros, de talán valami rosszul értelmezett lojalitásból nem mertem szólni, nehogy azt gondolják, milyen aggódós meg válogatós ez a magyar.

Aztán most persze beütött a ménkű, már előre látható volt, hogy jelentős késésünk lesz, a gépen kérdeztem a személyzetet, nem voltak túl segítőkészek, azt mondta egyikük, hogy ja, ez ilyen rövid átszállásos jegy, aminél az utasnak kell vállalnia a rizikót, hogy lekési, de így olcsóbb. Hát nem tudom, ilyenről még nem hallottam.

Mindegy, elég az hozzá, hogy 15 perccel a gép indulása előtt szálltunk le Rómában, még láttam a parkolóállásban, de aztán jó messze tőle parkolt le a Maléves gép és mikor rájöttem, busszal kell bemenni a terminálra. Nagyon lassan, nyögvenyelősen ment, mikor beértünk, futni kezdtem, hátamon a 8 kilós hátizsákkal, nem vagyok éppen edzésben. Nem hittem benne, hogy elérhetem, de ne mondja senki, hogy nem tettem meg mindent. Közben volt még egy passport control, meg egy reptéri kisvonat is, mindegyik jó pár perc időveszteség.

Végül negyed órával a felszállás hivatalos ideje után értem a kapuhoz, a személyzet már pakolt össze és hagyta el a terepet, megkérdeztem, most mi legyen, hogy jutok el Bostonba? Az Alitaliasok nem voltak túl segítőkészek, azt mondták, a Malévnek kell ezt rendeznie. Nem tudták megmondani, hová kell ehhez mennem. Kerestem egy transfer desket, ahol már volt két fiatalabb nő meg egy anyu korabeli. Nagyjából negyed óráig huzakodtak az Alitaliasokkal, aztán elindultak, elég reményvesztetten. Én is előadtam a helyzetem, mire mutatta, hogy menjek a hölgyek után, mert ők is ugyanerre a problémára keresnek megoldást. Érdekes, nem is vettem észre, hogy ugyanazzal a Malév géppel jöttünk.

Mentem hát utánuk, mondtam is nekik, hogy csatlakozom, megbeszéltük, hogy milyen nyeglék itt az Alitaliánál. Ki kellett mennünk a kijáraton és megkeresni az Alitalia jegyirodát. Itt felvilágosítottak, hogy nekik semmi közük addig ehhez, amíg a Malév nem bocsát ki új jegyet számunkra, keressük meg a Malévet.

Kerestük. Végiggyalogoltunk az egész csarnokon, de sehol nem volt. Visszamentünk az Alitaliahoz, hogy mégis, hol kéne lennie? Mondták, hogy ja, ők nem úgy értették, van egy utazási iroda, az a Malév jegyügynöke, mivel nincs Malév iroda a római reptéren. Az irodát úgy hívják, hogy Are. Némi további keresés árán meg is lett, de ők hevesen tiltakoztak, nem foglalkoznak a Malévvel, menjünk a másik irodájukba – ugyanis két Are van.

Végül megtaláltuk a megfelelőt. Itt előadtuk a gondunkat, a szakállas talján nagyon ráncolta a homlokát, leült az asztalhoz, telefonált, számítógépezett, vakarta a szakállát, nagyokat sóhajtozott, grimaszolt, majd a két fiatalabb lánynak egy Róma-Párizs-Washington-Boston útvonalat ajánlott.

Nekem meg az idősebb hölgynek hosszas keresgélés után csak másnapra tudott helyet foglalni, szintén Párizson át, de direktben Bostonba. Aztán vártunk. Ugyanis egy éjszakát itt kellett tölteni ezek szerint, de a Malév válaszára volt szükség, vajon állják-e a szállás költségeit. Kb. két óra várakozás után derült ki, hogy igen. Ekkor kiállítottak kézzel egy A4-es formanyomtatványon egy új jegyet, de hiába mondtuk a hölggyel, hogy mi nem együtt utazunk, csak véletlenül egy az úticélunk, csak egy papíron csinálták mindkettőnknek, ahogy a szállodai vócsert is.

Utána hívtak egy Alitaliást, aki elvitt minket az Alitalia pulthoz, ahonnan pár órája ide küldtek minket, és ott volt még valami adminisztráció. Ezután vissza kellett menni a csomagjainkért, de mivel ezek az érkezési területen vannak, belül, át kellett menni egy biztonsági ellenőrzésen, ami mellesleg elég trehány volt.

Az Alitalia csomagszerviznél utánanéztek a csomagnak és azt mondták, remélhetőleg fél óra múlva itt lesz. Nem lett. A hölgy elment többször megsürgetni, végül egy másik ügyintéző végre megoldotta és meglettek a csomagok. Elvileg már rá volt írva a Párizson keresztül Bostonba küldés, de csak kézzel, egy cetlire.

Az egész macera alatt valahol elvesztettem a sálamat is.

Ezután a csomagokkal kimentünk és megpróbáltuk megtalálni az ingyenest buszt, ami a hotelbe visz. Ez eltartott egy darabig, nem volt elég egyértelműen feltüntetve, elég sok kérdezősködést igényelt.

De végül meglett és kb. negyed óra alatt beértünk a hotelbe, Satellita volt a neve. A sofőr – hasonlóan az olasz filmekben látottakban – végig mobilt tartott az egyik kezében és egyfolytában pergő olaszsággal beszélt, be nem állt a szája. A szálló amolyan reptéri hotel, charter járatoknak, konferenciáknak, vagy olyanoknak, akik hozzánk hasonlóan kényszerű várakozásra szorulnak.

Becsületükre legyen mondva, hogy volt ebéd, vacsora, reggeli, nem is rossz, svédasztalos.

Viszont kávé, az nem, csak reggel. Ezen csodálkoztam. Az egész étterem egyébként csoportra volt terítve, nekem kicsit az orosz szállodai éttermeket idézte.

A szoba elmegy, semmi különös, használható. Wifi van, de drága, 16.5 EUR 24 órára.

Ebéd után (már öt óra előtt volt) kimentem körülnézni és venni valami ruhát, ingre vagy pólóra gondoltam, mert így eggyel meghosszabbodott az utam és nem volt elég ruhám, és akartam keresni egy internet kávézót is, hogy olcsóbban megússzam a netet, hiszen írnom kellett a cégnek, hogy csak másnap érkezem.

Rengeteg kis divatbolt volt végig az utcákon, igazi olaszos hangulattal. Legalább nyolcban voltam, és először meglepve, később inkább bosszúsan tapasztattam, hogy szinte az összes ing és póló karcsúsított és/vagy feszes, testhezálló. A fene a talján macsó stílusukba... és baromi drága is volt. 50-80 EUR egy ingért? 40-50 EUR egy pólóért? Na neeee...

Aztán egy boltban találtam olcsóbbakat is, igaz, a minőség elég kínai. De ott se volt olyan, ami jól állt volna, az én pocakomra ilyen feszes, karcsúsított holmikat elég nagy hiba felvenni.

Igaz, közben eszembe jutott, hogy hátha az utcán elcsípek egy-egy gazdátlan wifit, és lőn, találtam is itt-ott nem védett kapcsolatot és le is bonyolítottam e levelezést az utcán ácsorogva.

Végül egy Benetton boltban találtam egy egész jó galléros, hosszúujjú pólót, 30 euróért, ami tetszett, meg is vettem.

Jut eszembe, nagyon csinos olasz lányokat láttam.

Végül visszakeveredtem a hotelbe és megvacsoráztam. Tele volt az étterem japán turistákkal.

A hotel valami érdekes keveréke a régi és új dolgoknak, sok étterme volt és a wifi mindenütt elérhető, az ügyintézés gyors, de például a lift csak négyszemélyes, a fürdőszobában a fal márvány, de a zuhanyfej és cső a legolcsóbb, ócska műanyag, ki is volt lyukadva és orrán-száján ömlött a víz, az asztal melletti – elvileg szabványos, európai csatlakozós – konnektorba nem tudtam csatlakoztatni a notebook dugóját, mert egyszerűen túl kicsi volt a lyukak átmérője. Nem értem.

Egyedül a fürdőszobai borotvacsatlakozó volt használható, így a vécé tetejére helyezve tudtam tölteni a notebookot.

Este 10 után rájöttem, hogy mégiscsak kell nekem az az internet, mert az ESTA adatakolt frissítenem kell. (Ez az amerikai belépési engedély). Ezt azért mégse az utcáról, lopott wifivel kéne, így megvettem a hozzáférést és lebonyolítottam a levelezést meg ezt a frissítést.

Aztán fürdés, alvás.