Két év Bostonban (meg másfél)

Reggel előre... öööö, ezt hogy kell mondani, márminthogy az ivásnak azt a fajta alakját, mint „hallva”, „látva”... van olyan, hogy „iva”??? Esetleg az "úszva" mintájára "iszva"? Szóval előre iszva a medve bőrére, gyalog mentem be, hogy ne kelljen már a bringával vacakolni, mikor elhozom a kocsit. Elég jó idő volt, mire leértem, már a kabát is lekívánkozott rólam.
Délután csörgött a telefon és a Charles Obeid biztosítótól a fura akcentusú hölgy jelentkezett, hogy mehetek a rendszámért.
Négy körül elkértem ismét Brian autóját. Az épületből kilépve majd feldöntött a metsző, jeges szél. odavágtattam, megkaptam a rendszámot és elköszöntem, megjegyezve, hogy ez „perfect service” volt.

A múlt hétvégén vacakolt a net. Rettentő lassú volt, nemhogy egy Youtube videót képtelen volt lejátszani, de még az Index vagy a Gmail se jött be. Tűrtem, ameddig tűrhettem, aztán lejátszottam a szokásos kikapcs-bekapcs újraindításokat.

Nem használt.
A Comcastnak is van Chat supportja, amit sokkal jobban szeretek, mint a telefonost, mert kisebb a félreértés lehetősége.
Előadtam, mi a gond, azt mondta, próbáljam a wifi nélkül direktben rádugni a Mac-re a hálózatot. Próbáltam, de valami beállítást át kellett volna konfigurálni a sima Ethernethez és nem tudom, mi a baja.
Mindegy, azt mondta, akkor lekérdezi a modemet, addig kicsit megszakad majd a jel, maradjak vonalban. Maradtam.
Aztán mondta, hogy megnézte, most küld rá valami reset-elő parancsot.
Attól kezdve minden jól ment megint.
Ezzel a Comcast ismételten kivívta nálam a legjobb szolgáltatás elismerést. Eddig ezzel volt a legkevésbé gondom és azt is szinte azonnal megoldották.

Lezárult egy korszak.
Az ártatlanság kora.
A technikai civilizáció és a fogyasztói társadalom csápjai egy szinttel lejjebb húztak a konzumidiotizmus és környezetszennyezés ingoványába.
Kocsit vettem!

Szeretném hinni, hogy ettől még nem fogok minden nap autóval járni munkába. Hogy el tudok menni a boltba ezentúl is bringával, sőt, ha jó az idő, akár a Legacy Place-ig is.
Ez lesz az igazi próba, hogy van kocsi, de mégse használom.
Ugyanakkor ha vészhelyzet van, szállítanivaló akad, időre kell valami távolabbi helyre mennem, reptérre menni valakiért vagy egyebek (például nekem kell segítenem másnak), akkor mégiscsak ott a lehetőség.

Hazafelé bicikliztem szokás szerint.
A szemüvegemen most használtam először ezt a fajta párásodásgátló bevonatot és tökéletesnek bizonyult.
Előtte már próbálkoztam egy másikkal, az javított a helyzeten, de meggátolni nem tudta a párásodást teljesen. Ez az új viszont teljesen páramentessé tette, hiába lihegtem az arckendő alatt.
A Baker St.-i kereszteződéshez érve láttam, hogy a jobbra kanyarodó forgalom csak áll, épp a zebra előtt, ahol át szoktam menni. Kicsit gyanakodtam, mi lehet, nehogy épp akkor induljon el, mikor odaérek.

Szombat délelőtt volt.
Már rég hallgattam a WGBH rádiót, hát csak úgy háttérzajnak bekapcsoltam, de hamarosan abbahagytam mindent és belefeledkezve figyeltem rá, csak ültem a konyhaszéken.
Egy férfi - érezhetően színész lehetett - előadott egy monológot, az Apple-ről, Jobs-ról és Kínáról. Lebilincselő volt a történet is, de az előadásmód is. Komolyan elgondolkodtatott és szíven ütött.
Még véget se ért, márt próbáltam rákeresni a neten, mi volt ez.
Megtaláltam.

Néhány érdekesség:
Párszor használtam a Citizen Bank debit kártyát Magyaroroszágon vásárlásra. Nem pénzfelvétel, sima vásárlás POS terminálon lehúzott kártyás fizetéssel.
Minden alkalommal 3%-os költséget számoltak fel érte, ez elég dühítő és nem is értem, milyen indokkal (eltekintve attól, hogy nyilván ott próbálják lenyúlni az ügyfelet, ahol csak lehet).

Mivel a Citizens bank igen komoly nehézségeket állít a pénz hazautalása elé (magas költség, nehézkes ügyintézés, csakis papíron kitöltött megbízással személyesen lehet a bankfiókban feladni), gondoltam, Citibank az van itt is, meg otthon is, ha esetleg ott lenne számlám, akkor könnyebb és olcsóbb lenne, mivel egy cég.
Hát nem.

Este hat óra. Bevásárlás a Shaws-ban, a bicikli oldaltáskájában egy gallon Apple Cider, ringlószilva-szerűségek, mangók, almák, kivik, banánok, paradicsomok, paprikák, egy csomag saláta-mix, pörkölt sós és édes mandula, pepperoni (jaj, mennyivel jobb is volt az a finom otthoni füstölt kolbász), tormás és füstölt cheddar, sampon.
Tekerek hazafelé, hideg van, fagypont körüli. Két hét alatt is elszoktam a bringától, lassan megy a tekerés.
(Reggel fel akartam pumpálni a kereket, de a szelep nem teljesen kompatibilis a pumpa és a nyomásmérő ellendarabjával és ereszt, mikor pumpálom, valamint sivítva engedi a levegőt, mikor megpróbálom őket lecibálni róla. Így az első kereket háromszor, a hátsót kétszer kellett felpumpálnom, mire elfogadható lett, ugyanis folyton leeresztett a cibálás közben. Végül sikerült elérnem, hogy még ki se mozdultam, de már lihegtem és csatakosra izzadtam, cserélhettem ki a pólót.)

Hajnali fél négykor kelni kegyetlen dolog. Főleg, ha kettőkor feküdt le az ember.
De ha ki akarok érni időben a hétkor induló repülőhöz, muszáj.
Szerencsére én gyorsan harckész leszek ilyenkor, még kávé se kell. Érdekes ez a kávé dolog... ha nincs, nem hiányzik, ha van, rendszeresen iszom.
Mindenesetre a bőröndöket már bepakoltam előző este.

Figyelem, ismét erősen technoid poszt következik, akit untat a műszaki fejtegetés, lapozzon!

Kis faluban lakni néha nem túl jó, mert ha este 9-kor jut eszünkben, hogy a gyerekek sütikészítéséhez elfelejtettünk citromot hozni, akkor nincs közelben éjjel-nappali, ahol megvehetném.
Kis faluban lakni viszont mégis jó, mert ilyenkor az ember bemegy a közeli kisvendéglőbe, ahol már látásból ismernek és kér egy citromot, akkor mosolyogva nyitják a fiókot és azt kérdik: „egy elég lesz?”. És mikor fogadkozom, hogy holnap behozom, csak legyintenek: „hagyd csak...”.

A hazaút eseménytelenül telt, a Lufthansa Airbus-a elég jól el volt látva, mármint a szórakoztatási lehetőségeket illetően, igaz, csak egy Harry Pottert néztem meg, az étel-ital is jó volt, rendszeresen hordoztak körbe az utaskísérők üdítős tálcákat is, egyedül a lábtér érződött szűknek és az ülések hátulján a zseb, amibe lehet pakolni, csak egy nagyobb boríték méretű volt, vicc kategória - gondolom, épp a szűk lábtér miatt.

A repülés mindig stresszel.
Két napig pakolni a bőröndöket és hátizsákot, órákkal előtte elindulni, sorokban ácsorogni a reptéren, levetkőzni a biztonsági ellenőrzéshez, eltűrni a motozást adott esetben (olyan alapos motozásokat csináltak, hogy csak néztem, pedig utaskísérő volt az „áldozat”, a gallérját centiről centire tapogatták végig, a szoknyája derekán a varrást szintén kívül-belül, mindkét lábát körös-körül, mellét, hasát, hátát, semmit se hagytak ki, ami kívülről ellenőrizhető...), aztán várni a másfél órát késő gépet, miközben duplaáron fogyaszthatunk valamit, feltolongani a gépre, ahol már többnyire nem nagyon akad hely a csomagnak, csak 6 széksorral hátrébb, aztán eltölteni tizenakárhány órát egy szűk ülésben szorongva, kialvatlanul, folyamatos zúgás közepette, miközben 3-4 alkalommal rajtam keresztül közlekednek a szomszédok, alapos késéssel megérkezni és rohanni keresztül az egész reptéren, le ne késsem a csatlakozást, aztán várni érkezésnél a csomagot, ami esetleg el is keveredett...
Nagyon sokszor végigcsináltam már, ennek ellenére - vagy épp ezért - mindig feszült vagyok tőle.

Már szintén volt róla szó, hogy a lakást a tulaj el akarta adni. Az ingatlanügynöktől nemrég hallotta, hogy keresek másik lakást és rajta keresztül üzent, hogy ha még egy évre szerződünk, akkor egyelőre addig nem fogja eladni.
Ez más helyzetet teremt. Természetesen ha nem muszáj, inkább kerülném a költözést, rengeteg macerával jár és napokig tart, ráadásul az új helyen újabb problémákkal kell majd megbirkózni, itt már nagyjából tudom, mi várható.
Maga a keresés, az alkudozás a következő háziúrral/nővel is stresszes és az idő is egyre jobban szorít, a tél meg különösen nem a legjobb időszak új bérlakás keresésére, ahogy a költözésre se.
Két bajom van: a havi 1150 dolláros bérleti díj kicsit sok, másrészt nem tudok nyugodtan barkácsolni. Itt minden áthallatszik.

Mint azt már előzőleg említettem, a Macbook akksija az utolsókat rúgja. Ha kihúzom a töltőt, bár még elég sokat mutat a töltöttségjelző, váratlanul kikapcsol.
Némi macerával már van csereaksi, nem eredeti.
Pár napja egyszer csak megint lekapcsolt váratlanul. Nem értettem, hiszen a töltőre volt dugva, aztán észrevettem, hogy a töltőt LED-je nem világít. Na, szép, ezek szerint a töltőnek is kampec. Próbáltam bekapcsolni, hátha az aksiban maradt még szufla. Meg se nyekkent.

A UPS kálvária után már éreztem, hogy az Apple monitorommal is történni fog valami, amit szerdán vettem. Kifizettem az extra szállítási költséget a 2-naposra. Az én értelmezésemben szerda + 2 nap az péntek. A feladó és/vagy a USPS szerint szombat. Én meg ugye a céghez kértem... na mindegy, ez már megint egy olyan szombat volt úgyis, hogy dolgoznom kellett. Gondoltam, legalább személyesen tudom átvenni. Megérkezés után fél tíz körül ki is írtam egy nagy lapra, hogy „Kedves USPS, az x.y. nevére szóló szállítmány érkezésekor hívja a … számot a belépéshez.”
Semmi. Néztem a nyomkövetést, reggel kiadták kiszállításra. Délután ötkor még mindig semmi.
Jól sejtettem én, ez se jött össze.
Hazamentem és megint megnéztem: szerintük nem volt kézbesíthető és hagytak értesítést. Szerintem meg kézbesíthető volt és nem hagytak értesítést, én nem találkoztam vele.
Természetesen személyes kapcsolatba nem lehet velük lépni, mert kizárólag automata kezeli az ügyfeleket, egyáltalán nem volt lehetőség ügyintézővel beszélni.
Egy dolgot tudok elképzelni, hogy a hátsó kapuhoz vitte (ami azért fura, mert a USPS amúgy mindig az első kapuhoz szokott jönni, ezt már megkérdeztem a recepciósoktól.)
De még ekkor se értem, mert 10:30-kor, mikor állítólag megpróbálták kiszállítani, voltak munkások azon a részlegen is.
Szóval megint megszívtam és megint nem értem, miért.
Azért egy dologban a USPS, ami tulajdonképpen a helyi posta, sokkal kulturáltabb az Apple-UPS pancsereknél.
A weboldalukon a nyomkövetésnél részletesebb az információ és rögtön ott a lehetőség, hogy az ember online kérje, mi legyen vele, újra kiszállítsák vagy elmegy és átveszi.
Kértem is az újraszállítást, még a dátumot is magam választhatom meg. Hétfőt adtam meg, remélem, ezúttal sikerül. Bár szerintem könnyen lehet, hogy megint valami bezárt ajtónál próbálkozik a sofőr. Én ezt nem értem, ha egy üzemépületnek több ajtaja van, miért eleve a hátsóhoz megy és ha ott nem sikerült, miért nem próbálja a főbejáratot?
Már elég bizalmatlan vagyok, felkészültem, hogy ismét elcseszik a dolgot.
De egy biztos: az ilyen zökkenők kezelése nagyságrenddel kényelmesebb és logikusabb, mint az előző esetben a UPS-nél.
Ettől függetlenül az extra díjat megint csak elbuktam, mert 2 nap helyett 5 nap alatt fogom megkapni, ha minden jól megy.
 

Egy apró hiba a logisztikai szabványok csapdájába tudja ejteni az embert könnyedén. A nagy cégek olyan szabályok szerint dolgoznak, melyek elsősorban arra szolgálnak, hogy a saját munkájukat minél inkább leegyszerűsítsék és nem arra, hogy az ügyfél dolgát tegyék könnyebbé. Néha a kettőnek van metszete, de ez nem szükségszerű. A lényeg az, hogy ha követik ezeket a szabályokat, akkor őket nagyobb baj nem érheti. Skatulyázás a végsőkig, minden ügy, minden tranzakció csak a szabványosítás Prokrusztész-ágyába erőltetve működhet.

Nevem Senki

Kezdenek visszatérni a gyerekkori emlékek és készségek. A céghez menet az utolsó néhány száz méterre már eléggé kimelegszem, olyankor kigombolkozom, néha le is vetem a felsőt, ehhez persze elengedett kézzel kell hajtanom. Ez már rutinszerűen megy, de most már felfedeztem, hogy kanyarodni is tudok a kormány fogása nélkül - ez persze kamaszkoromban szintén rutinosan ment.
Előző este a Nevem senki című western-komédiát néztem, amit először még kamaszkoromban láttam. Így a nagy nosztalgiában nem tudtam megállni, hogy mikor a céghez bekanyarodtam (elengedett kézzel) a parkoló mellett elhaladva pedig szemből megláttam a National Grid nevű helyi elektromos hálózat mögöttünk lévő telephelyéről kijövő furgont, miközben feléjük tekertem, drámai mozdulattal kétoldalt fellebbentettem a dzsekimet és ujjaimmal pisztolyt formázva kovbojmódra előrántottam a képzeletbeli revolvereket, majd bekanyarodtam előttük a járdára, így az arckifejezésüket már nem láttam, de remélem, jót röhögtek a hülye biciklisen. :)
Nem is tudom, illik az én koromban ilyet csinálni, mikor nincs két hete, hogy már elmúltam 45 éves?

Ez a fogyasztói idiotizmus ünnepnapja, amikor az amerikai áruházak előtt órákkal nyitás előtt felajzott tömegek várakoznak, hogy aztán egymást letaposva rontsanak be, mikor nyílnak az ajtók, hogy még a többiek előtt elkapkodják a nagy árengedménnyel kirakott cuccokat.
Idén is volt balhé, egy kétgyerekes anyuka úgy gondolta, hogy azzal biztosíthatja legjobban a gyerekek örömét, ha a többi várakozót paprikasprével utasítja maga mögé, ezért már várakozás közben és később az áruházban is többször használta, megjegyzem, eleinte sikeresen, de persze elég hamar elkapták, mert a hülye kártyával fizetett és a kamerákon is látható volt.

 A Hálaadás napja azzal indult, hogy reggel ébredés után a mobil mutatta, levelem jött, ami persze minden nap így van, de ezúttal az igazgatónktól is, ami nem szokott így lenni. Na, nem is jókívánságok voltak benne.

A pulyka lesből támadott.
Az egyik boss csak úgy futtában ledobott mellém egy jókora kartondobozt. Azt láttam, hogy valami étel-ital féleség lehet, mert az volt rajta, hogy „Chef's pride”. Nem is tudom, miért, de olyan nagy, 5 literes almalének néztem, amit otthon lehet kapni, az van ilyen dobozban, és látszott, hogy ezen belül is van valami dagadozó fólia, ami azokra a gyümölcslevekre is jellemző. Kicsit nagyobbnak tűnt, de hát itt minden adag nagyobb. Utánakiáltottam, hogy köszönöm.
Nem is törődtem a csendben heverő csomaggal egészen a munkaidő végéig.
Akkor persze felemeltem és két meglepő dolgot vettem észre.
A doboz súlyos volt, jóval nehezebb egy almalénél és árasztotta a hideget.

Tegnap este, mikor hazaértem, szomorú látvány fogadott.
A ház előtt az összes sövényt kivágták, tövestül kiforgatták a földből, ott hevertek a füves részen.

Mivel félszuterén lakások is vannak, megértem, hogy az ő szempontjukból ennek kimondottan pozitív hatása volt, hiszen tőlük szinte teljesen elfogta a fényt és a kilátást az ablak előtti bokor, nyilván én is szerettem volna, ha nem takarják el, ha én laktam volna ott.
De azért olyan lecsupaszított, kopár lett így a környezet.

Ma reggel pedig vrrruuuuuiiiiiii-vrrrrrruuuuuiiiiii... felberregett egy motoros fűrész fél nyolckor.
Kinéztem álmosan az ablakon, Manuel, Pedro és Juan (vagy ilyesmi nevű) darabolták és egy kisteherautóra pakolták a kivágott bokrokat. A szundikálás esélyétől megfosztva készülődni kezdtem.

Negyven perccel később a biciklit kitoltam a bejárathoz és épp fel akartam szállni, mikor Manuel (avagy Pedro, Juan, vagy ilyesmi) jómunkásember kezében egy levélseprűvel, amivel eddig bőszen gyűjtögette a szertehullott maradványokat, odalépett hozzám.
- Helló, itt lakik a házban? -
- Igen. Helló. -
- Kérhetnék egy szívességet? -
- Persze, miről lenne szó? -
- Megtöltené a gallonom? -
- ????? - elég bután nézhettem.
- Megkérhetem, hogy töltse tele vízzel a gallont? -
- Jaaaa... - kapisgáltam már, hogy víztartály lehet. - ...hogyne. -
Odakiabált valamit spanyolul a társának, aki egy egyszerű műanyag kannát hozott.
Aha, ez lenne a gallon.
A bringát lenn hagytam (otthon ezt nem merném megcsinálni), felmentem, megtöltöttem, lehoztam.
Manuel (avagy Pedro, Juan, vagy ilyesmi) megköszönte és alaposan meghúzta.

Állítólag még a Hálaadás napja előtt le kell költöznöm Mike-kal együtt a biztonsági ellenőrzés alatt lévő részlegbe.
Ez azzal fog járni, hogy nincs több internet, illetve bizonyos korlátozott hozzáférés lesz, de például már a Gmailt is letiltják.
Természetesen a Skype se lesz használható gépről.
Mobiltelefont a benne lévő kamera miatt tilos bevinni.

Nemsokára jön a Black Friday.
Ez az a péntek, amikor az amerikai üzletek akár féláron is adnak egy csomó dolgot és nyitás előtt már tömegek várnak a bejáratoknál, hogy aztán a kultúra úgy hulljon le róluk, mint ruha másról a boldog szerelemben, amint becsörtetnek megvadult csordaként a vásárlás szentélyeibe, majd órák múlva kimerülten, csomagoktól roskadozva és a „de jó olcsón vettem” mámorító érzésével tántorogjanak haza.
Azt hiszem, én csak azért se fogok aznap venni semmit se.

Közeledik a karácsony is. Ezt elsősorban abból látni, hogy egyre több az olyan reklám, ami ezzel kapcsolatban buzdít vásárlásra, a különböző tanácsadó oldalakon a karácsonyra való felkészülésben részletes tippekkel szolgálnak. Mármint hogy miképp tudsz elegendő pénzt tartalékolni, mit kell tenned, hogy elkerüld a túlzott eladósodást és így tovább. Úgy látszik, a karácsony semmi más, csak egy nagy diszkont-kampány, hogy minél több pénzt húzzanak ki az emberekből, azok meg minél több ajándékkal halmozzák el a rokonságot. 

Nem az ajándékozás öröméért, hanem mert azt sulykolják beléjük, hogy a karácsonynak ez a lényege. Vegyél ajándékokat, szépet, fényeset, csillogót.

Hogy mennyire sikeres a zeneipari lobbi a manapság már kissé megkövesedett és begyöpösödött módon értelmezve a copyright-ot és ennek szellemében jogi úton támadni mindenféle megosztást, ahelyett, hogy a berögzült értékesítési módszereket és az ezekkel kapcsolatos jogi szabályozást igazítaná hozzá a technológiai adta lehetőségekhez és a tartalmak terjesztésének szabadabbá tételét igénylő változásokhoz, azt jól tudjuk.

Nyilván az ő szempontjukból érthető, ragaszkodnak ahhoz a birodalomhoz foggal-körömmel, amit felépítettek, ahol az értékesítési láncolatban ők fölözik le a haszon legnagyobb részét, míg az előadóhoz és a szerzőhöz alig csurran-cseppen ebből vissza, miközben épp ezért túlárazottak a zenék, ami magától értetődően generálja a fájlmegosztásos terjesztést.

Azon gondolkodom, milyen kafkai manapság a különböző óriáscégek működése, már ami az ügyfelekkel való kapcsolattartást illeti. A UPS-szel folytatott levelezésem kapcsán egyre A per jut az eszembe, persze itt nem ennyire súlyos a helyzet, de a bizonytalanság, reménytelenség érzése, hogy bekerül az ember egy gépezetbe, melyről szinte semmit nem tud és arctalan - talán nem is emberi? - ügyintézőkkel tárgyal, akiket egyáltalán nem érdekli, hogy ki is fordul hozzájuk és mi a problémájuk, csak ülnek egy modern irodahelyiségben, talán Indiában valahol, előttük billentyűzet és monitor, fejükön headset és előttük egy szabványosított lépéssorozat, mit kell tenni, ha ilyen problémája van az ügyfélnek, mit ha olyan.