Hosszú kihagyás után visszatértem, mint a Terminátor.
Sok apróság történt, nehéz lenne mind felsorolni, részben ezért se írtam, részben meg azért, mert rengeteg munka volt.
Különösen az utóbbi héten durvult el.
Rendszeresen este 9-10 után indultam haza és az utolsó két nap éjfél körül végeztem. Hiába, ez a hátránya, ha valaki egyedüli szakember egy adott területen, nincs aki segítsen vagy levegye részben a terhet. Mert ez azért nem lehet normális és nem úgy kéne a dolgokat megszervezni (mármint a gyártást), hogy előtte nem kérik ki a véleményem, megoldható-e ennyi idő alatt.
Az se ártott volna, ha világosan elmondják, mit akarnak, és nem vesztettem volna két napot azzal, hogy a szűkszavú és vázlatos instrukciók alapján eljárva nem azt tudtam produkálni, amit a Tennessee-i központban látni akartak, csakhogy éppen azt, hogy mit is akartak volna látni, csak utólag küldték el.
Pedig épp abban bíztam, hogy itt majd kicsit szervezettebben és a normál emberi teljesítőképesség és az elvárható normális munkaidőn belül lehet majd dolgozni, nem ilyen feszített tempójú éjszakázásokkal. Remélem, ez csak amolyan kezdeti tanulási folyamat és be fog állni ez valami elfogadhatóbb stílusra. Amúgy túlórapénz hivatalosan nincs.
Két hét alatt amúgy 115 mérföldet, azaz 185 km-t bringáztam. Közben megjött az igazi lábtyű is, ami tényleg vízhatlan, így már bármikor tudok elázás nélkül bringázni.
Érdekes ez a bringás dolog is és ha belegondolok, valamelyest kapcsolódik ahhoz, amin "filozófiailag" szoktam töprengeni. Konkrétan úgy gondolom, hogy a „magad alakítod a sorsodat” vagy „mindent lehetséges, csak akarni kell” amolyan pozitív gondolkodást kondicionáló bullshit, semmi más. Szerintem sokkal kiszolgáltatottabb bárki azoknak a külső körülményeknek, melyekre nincs semmilyen, vagy csak csekély befolyása és az, hogy miképp alakul az élete, gyakran és döntően ezen körülmények szerencsés vagy szerencsétlen összejátszásán valamint az ezekre adott helyes vagy helytelen reakciókon múlik, de ennek nem sok köze van ahhoz, hogy mit is akarunk eredetileg. Legalábbis ez nálam biztosan igaz, nyilván vannak emberek, akik tűzön-vízen át rendületlenül menetelnek valami távlati cél felé és el is érik. Ebben biztosan szerepe van az erős akaratuknak is – de szerintem alapvetően szerencséjük van.
Hogy is jött ez ide? Hát úgy, hogy kezdek tényleg egyre inkább elkötelezett bringás lenni, pedig eszem ágában se volt ez, mielőtt kijöttem. Egyáltalán nem terveztem azt, hogy autó nélkül fogom élni az életem egy amerikai agglomerációs környezetben, amely szinte kizárólag az autós közlekedést ismeri, mint normális és használható helyváltoztatási módszert.
Jó, persze, én döntöttem így, de nem azért, mintha erős elszántsággal előre elhatároztam volna, hogy márpedig én áttérek a kerékpárosok táborába. Persze akartam bringázni, de nem „életvitelszerűen”, napi rutinként.
Egyszerűen az hozta így, hogy tele lett a tököm a hülye vezetői engedély vizsgával és egyszerűen képtelen vagyok ezeket a röhejes jogszabályokat a büntetési tételekkel bemagolni. És mivel enélkül nem lesz jogsi és nem lesz autó se (aminek a megvásárlása még egy szintén elég nyögvenyelős feladat, szerintem jóval bonyolultabb, mint nálunk, amit gyakorlatilag egy nap alatt le tudtam zavarni, és így nem kell benzint, karbantartást és biztosítást fizetnem). Szóval egy előre nem látott külső akadályba ütközve elterelt a sors a bringa felé, ennyi. Még csak nem is egyszeri döntés volt, hanem lassan alakult ki bennem az elhatározás és egyre jobban kezdem beleélni magam. A téli része még kérdéses, hóban, jégen azért nem lenne biztonságos. De az még messze van.
Mindenesetre jól érzem magam így, van egyfajta kis büszkeség bennem, hogy egy lusta autós nemzet ellenében én képes vagyok a bringát választani, miközben megengedhetném az autót is.
De közben más dolgokban is valahogy úgy alakult, hogy egyszerűen berzenkedik a lelkem az ellen, hogy betagozódjak az itteni életvitelbe. Nem akarok credit historyt.
Nem akarok hitelkártyát és nem akarok hitelt felvenni.
Egyáltalán, honnan lehet megtudni, mi is ez a credit history vagy credit score és mi köze van a TB számomhoz? Ki szerkeszti, ki és hogyan alakítja ezt a dolgot, ki férhet hozzá és milyen indokkal és milyen dolgok vannak rá hatással, akár pozitív, akár negatív értelemben? Hol lehet ezt megtudni és hol tudom én ellenőrizni, milyen adatok vannak rólam benne? Mi alapján ítélnek meg engem ezt használva?
Számomra ez az egész egy rendkívül embertelen és átláthatatlan, kontroll nélküli eljárás, ezért berzenkedik ellene folyamatosan az igazságérzetem, és ilyenkor általában az van, hogy beintek és azt mondom, azért se!
Elsősorban azért tartom igazságtalannak, mert egyoldalú.
Én szeretnék valamit vásárolni, bérelni, stb., erre az adott szervezet megpróbálja feltárni, milyen a pénzügyi helyzetem és milyen módon alakítottam a múltban. Mi közük hozzá addig, amíg nem kerülünk üzleti kapcsolatba? Vásárolni akarok náluk és fizetni saját forrásból, nem hitelből.
Ők talán a rendelkezésemre bocsátják a gazdálkodásuk legbensőbb titkait és mindenféle hivatalos eredményüket, már aki engem vizsgál? Hiszen a mobilos cégek még a saját lefedettségi térképükről meg a szolgáltatás minőségéről is folyamatosan hazudnak és telerakják mindenféle kibúvóval, hogy „csak bizonyos körülmények közt” meg „az időjárási és helyi terhelési viszonyoktól függően”... nem adnak egyetlen egyenes és számon kérhető választ se, közben ők meg gátlástalanul turkálhatnak az én személyes adataim közt.
És tényleg, nem kell nekem se credit card, se hitel. Nincs rá szükségem. Szeretnék enélkül élni.
Más dolgokban azonban bekövetkezett, amitől tartottam: a magasabb fizetés és az alacsonyabb hangszerárak, no meg a hazainál sokszorta nagyobb választék miatt nem tudtam megállni, hogy három hónap alatt már ne az ötödik gitáromat szerezzem be... igen, ez az én mániám, bár nem pusztán a gyűjtőszenvedély miatt, sőt, a jó hangszer sokkal inkább inspirál arra, hogy zenéljek.
Igaz, legalább a rájuk költött pénz egyértelműen rohamosan csökkenő tendenciát mutat, az elsőt még 1300$-ért vettem, a Gibsont már csak 800-ért, a Craftert már csak 400-ért, a Wechtert pedig végül 300-ért. Hogy a 150 dolláros Ibanez basszusról ne is beszéljünk, de az időrendben kicsit kilóg a sorból.
Sajnos ezek mindig egy sor kiegészítő megvételét is magukkal hozzák, úgymint tartóheveder, az akusztikusoknak párásító és páratartalom-mérő, tartalék húrok és hasonlók, no meg ha már múlt hétvégén az átkozottak megint majdnem 20% kedvezménnyel hergeltek, végül nagy belső harcok után vettem egy kis erősítőt meg mikrofont és mikrofonállványt és egy hálózati zavarszűrő és védelmi berendezést.
Hogy ne legyen nagy lelkifurdalásom miattuk, időnként észbontóan drága gitárokat is nézegetek. Olyanokat, melyek több havi teljes fizetésemből se jönnének ki. Sőt, a helyi Guitar Centernek van egy ún. Platinum terme, itt külön légkondicionált üvegszekrényekben pompáznak a káprázatos (legalábbis árukat tekintve) gitárok, volt ott egy olyan is, amire a teljes éves fizetésem se lenne elég...
Az igazat megvallva, ezek már tényleg pusztán gyűjtői hóbortnak jók. Nem mondom, látom, hogy kiváló kidolgozású, nemes anyagokból, vélhetően egyedileg, kézzel készült modellek, de legtöbbjüknek az értékét inkább a ritkaságuk vagy egy előző celeb tulajdonos, esetleg más híres zenész aláírása jelenti. Mint hangszerek persze nagyon finomak, de egy jó gitáros ennél lényegesen olcsóbb gitáron is ugyanolyan jól fog játszani.
Aligha hinném, hogy 3-4000 dollár felett bármilyen gitár megérné az árát, már úgy értem, nincs akkora különbség játékkomfortban, hangzásban, amennyit az ár indokolna.
Tátrai annak idején egy Casio gitáron játszott évekig. Sok ismert gitáros aránylag standard hangszeren lett sikeres.
Tehát ha csak a gitárjaimon múlna, már rég nagyon jó gitárosnak kéne lennem...
Más téma: egy helyi webes magazinban olvastam egy hirdetést, hogy önkénteseket keresnek idősebb emberek részére számítógépes ismereteket oktatni.
Mivel az előző 15 évemet jórészt azzal töltöttem, hogy az előző munkahelyemen fejlesztett szoftvert tanítottam a világ harmincnál több országában különböző ügyfeleknél angolul és nagyon szerettem tanítani, hiányzik is, kaptam az alkalmon és írtam egy mailt, részletezve, milyen tapasztalataim vannak és hogy szívesen végeznék önkéntes munkát.
Ez már több mint két hete volt, azóta semmi választ nem kaptam. Gondolom, megint az nem tetszik nekik, hogy külföldi vagyok.
Pedig tényleg örültem volna neki és szívesen végeztem volna ilyen munkát. Csodálom, hogy egy tapasztalt önkéntest ennyire képesek negligálni.
Tegnapelőtt, mikor szintén késő estig maradtam, kénytelen voltam hazafelé gyalog jönni, ugyanis aznap jött meg a gitárom (az ötödik, a Wechter akusztikus) és a nagy, nehéz tokot képtelenség lett volna bringán hazavinni, no meg volt még egy mikrofonállvány is nálam. Hát élféltájt hazasétáltam, azért a vége felé már begörcsölt kicsit az egyik karom.
Már elnyugodtak a madarak addigra, pedig előző este tíz körül a kacsák-ludak még nagyban dajdajoztak a kis lápon, mint valami becsiccsentett bulizós társaság.
Másnap reggel szintén gyalogszerrel mentem munkába, ez jó volt, mert sokkal több jószágot láttam, mókusokat, madarakat. Ha valamelyik hétvégén szép lesz az idő és én se leszek éppen éjszakai műszakban, lemegyek majd a teleobjektívvel kora reggel birdspottingra. :)
Már egész sokfélét láttam, vannak kutyaközönséges verebek, van ez a kis vörösbarna mellényű, mely a másik leggyakoribb, ha jól gondolom, ő vándorrigó névre hallgat, aztán akadtak fekete, zömök, pintyalkatú madárkák, némelyik ilyen kismadár egészen elképesztő színű, bizonyos szögből az egyenletes fényes fekete, másfelé fordulva viszont a feje és nyaka a mély zöldeskék gyönyörű árnyalataival tündököl. Aztán van egy másik szépség, olyan, mintha egy fekete madár narancsszínű láthatósági mellényt hordana, feje, szárnya, farka sötét, a mellény pedig élénk narancsszínű. Netes kutatásom szerint ő a hangzatos narancstrupiál néven ismert.
A kis lápon vannak bütykös hattyúk is, sőt, mintha legutóbb egy szürke gémet is láttam volna, vagy valami azzal kompatibilis itteni modellt. :)
A múlt hétvégén végre hozzájutottam a Crafter gitárhoz.
Na, annak is jó kis sztorija van, előzőleg már említettem, milyen problémás volt és telefonon rendeltem meg végül, de elsőre nem szállították ki, hanem visszaküldték, már meg kellett volna érkeznie másodjára, de semmi. Erre felhívtam a boltot, illetve előbb felkutattam, mert semmilyen visszaigazolást nem kaptam persze a rendelésről és nem emlékeztem, melyik városbeli Guitar Center bolt volt, tehát előbb a Citizens bankot hívtam, mondják már meg legyenek szívesek, mi annak a boltnak a telefonszáma, amelyiknél 391 dollárt fizettem április 21-én. Végül meglett és beszéltem velük, megadták a UPS trackinget, hát kiderült, hogy itt van a UPS elosztóban és nem tudják kiszállítani mert nem adtam meg az ajtó számát. Minden más adat oké, de emiatt nem is próbálták kihozni. Felhívtam őket is, hogy akkor most mi van, végül az tűnt a legjobbnak, ha bemegyek az elosztóba. De persze ezt se lehet bicajjal hurcolni, mert nagy, nehéz kemény tokkal jön, és az elosztó 7 mérföldre van. Megkértem hát Briant, tudna-e segíteni elhozni, persze igent mondott. Munka után be is mentünk oda, meg is kaptam. Visszafelé még beültön sörözni a TG Friday-be, én csak a szokásos Ale-emet ittam, Brian két korsó sört, közben jól elbeszélgettünk mindenféléről, nem is felszínes dolgokról. Ez a Brian egy igazán jó ember, eddig is éreztem, de egyre biztosabb vagyok benne. Amúgy Tennesseeből való, nyomdamérnök, a feleségével – aki szintén hasonló munkakörben van itt – élnek Norwoodban, 5 évvel idősebb nálam és amolyan kovbojos a járása, kicsit merev lábakkal, csípőből dülöngélve... eddig rengeteget segített, sokszor magától, kérés nélkül felajánlva.
És végre én fizettem a sört... eddig már háromszor voltam velük pizzázni-sörözni, de mindig úgy alakult, hogy ők hívtak meg, már nagyon feszélyezett.
Ja, és mielőtt elindultunk a csomagért, adtam neki egy dobozzal a hókifliből, amit pár napja sütöttem, mert most már ilyet is tudok ám! :) Ízlett neki.
Ja, tényleg, a múlt hétvégén a basszusgitárral a hátamon kerekeztem be Fennwaybe (kb. 7.5 mérföld), egy kicsit hátráltatott az ellenszélben és a fák alatt vigyáznom kellett, bele ne akadjon a lehajló ágakba, mert akkor egyszer csak lemaradok a bringáról. :)
Az Northeastern University egyetemi negyeden át megint jó volt látni a sok fiatalt és megint egyrészt elfogott valami szívmelengető meg szívszorongató érzés is, jó hangulata van annak a környéknek, fiatalít. Másrészt viszont kicsit el is szomorít, mert úgy szeretnék még én is közéjük tartozni...
A basszgitárt azért vettem a hátamra, mert ki kellett cserélni, az egyik pickup nem működött. Mivel vásároltam annak idején rá 2 éves kiterjesztett garanciát, elvileg sima ügy kellett legyen, gyakorlatilag se volt gond, csak jó félóráig tartott a papírmunka, pedig azzal a szakállas, langaléta menedzserrel beszéltem, aki annak idején felhívott megtudakolni, milyen gond miatt írtam negatív review-t a Yelp közösségi oldalon. Igaz, közben csorgattam a nyálamat a Platinum teremben, kipróbáltam pár másik gitárt, végül is elvoltam.
Az idő csak nem akar igazán tavaszodni, bár melegszik kicsit, de jobbára felhős, esős, és éjszaka akár 4 fokra is lemegy a hőmérséklet. Most már igazán jöhetne kicsit jobb idő, bár a nagy melegtől épp úgy tartok, mint a hidegtől. :)
Tegnap, mikor éjfél után elindultam haza, kb. 100 méterrel a parkolót elhagyva kaptam észbe, hogy a kulcsom fennmaradt a benti felsőm zsebében.
Mivel én voltam az utolsó irodai dolgozó – a termelő részlegen még ment az éjszakai műszak – az őr már többször célzatosan nézegette az óráját és érdeklődött, meddig maradok még, gondoltam, még vissza tudok menni. De nem. Zárva volt a bejárat, pedig egy perce se volt, hogy elindultam, és mikor kijöttem, az őr sehol nem volt a környéken, hogy tudta ilyen gyorsan bezárni?
Csengettem. Semmi. Káromkodtam, csengettem. Semmi. Káromkodtam, dühöngtem. Átfutott az agyamon, mihez kezdek, ha nem tudok bemenni a kulcsért? Tulajdonképpen csak a két főnököm telefonszáma van meg, őket csak nem kelthetem éjnek évadján, mert kizártak a épületből... érdekes, Brian eszembe se jutott, talán már szégyellnék megint szívességet kérni.
Ahogy a kétségbeesés kezdett elárasztani – elég hideg volt már ahhoz, hogy a szabadban éjszakázzak – gondoltam, benézek hátra, ahol a raktár meg a szállítás van, hátha onnan bejutok. Szerencsére az őr ott volt, a lépcsőn mobilozott éppen, először nem akarta megérteni, miért mennék vissza, aztán neheztelve felkísért, majd megtaláltam a kulcsom és visszaindultam, ő elmaradt valahol – én meg nem találtam a hátsó kijáratot. Végül egy munkás megszánt, látván, hogy egyre tanácstalanabb arccal keringek, mint lepke a befőttesüvegben, és megkérdezte, kit keresek. Mondtam, hogy a kijáratot. Kérdezi, jöttem valakihez? Nem, mondtam én itt dolgozom. Na, ezt meg ő nem értette, hogy mit keresek ott biciklisfelszerésben éjfélkor? És hogy jöttem be, kérdezte?
Az őr engedett be, de nem találom, hol jutok ki, csak a kulcsomat hagytam benn, magyarázkodtam.
Végül kitessékelt egy másik kijáraton, nem is azon, ahol bejöttem. Az őrnek közben nyoma se volt. Azt hiszem, ez egy security breach kissé...
Ma rájöttem, hogy a pénztárcámat is benn hagytam. Hát, mégiscsak szerencsétlen nap lett volna a péntek 13?
Még találtam némi készpénzt itthon, de elszontyolodtam, érdekes, hirtelen milyen bizonytalan érzést tud kelteni, hogy nincs nálam a vásárlás lehetősége... mégiscsak amerikanizálódom?
