Volt egy szép hétvége, teljesen nyárias, 28 fokos idővel, verőfényes napsütéssel. Talán az utolsó ebben az évben.
Hét közben már néha 5 fok alá esett az éjszakai hőmérséklet, reggel induláskor nem volt ritka a 10 fok alatti sem, előkerült a sapka, a kesztyű és a szélhatlan, polár béléses Zorró-kendő az arcomat takarni, no meg a kapucnis felső és az átmeneti kabát.
A duda levegőpalackjából meg kifogyott a szusz, fel kell pumpálnom, csak nem tudom, mennyire. Írták, de nincs nyomásmérőm (még, de holnap megjön az Amazonról). Párat fújtam bele, azzal megint megy.
Kedden Nash vs. Keynes blogtárssal bementünk Bostonba, ezúttal ő időben érkezett, én meg épp még akkor tollászkodtam, de amíg elköltött egy gyors reggelit, addig én is elkészültem.
Szerencsére neki van autója, így hamar beértünk, konkrétan a belvárosban, a Boston Common park mellett parkolt le, a parkolóautómata érdekesen működött, ugyanis több mint egy órányit késett az órája, azaz a két óra maximum parkolás elvileg csak egy, amit persze utólag lehet bizonyítani, ha a tényleges időt használjuk, csak nem hinném, hogy egyszerű.
A magyar parkolóautomatáktól eltérően itt semmilyen telefonszám nem volt, ahol lehetett volna jelenteni a hibát, viszont bankkártyát elfogadott, és tranzakció ideje egyértelműen bizonyítja a vásárlás időpontját.
A park tele volt emberekkel és mókusokkal, az utóbbiak szinte elvárták, hogy az előbbiek etessék őket.
A park mellett egy bódéban lángost árultak, igen, mint a magyar, itt Fried Dough a neve és állítólag olasz eredetű, lekvárral vagy egyéb édességgel eszik, brrrr...
Két órás belvárosi bóklászás után én némi csalódással (hogy itt a zálogboltokban nem nagyon találni gitárt), ő pedig egy pár cipővel gazdagabban tért vissza kocsihoz.
Útközben láttunk egy - vélhetőleg - akciófilmjelenet díszletet, egy jókora tömegkarambolt szimuláltak az egyik forgalmas belvárosi kereszteződésben, ami persze le volt zárva.
A felvevőkocsi egy nagyon durva, mattfekete külsejű Porsche Cayenne volt, a tetejére egy lövegtorony és egy daru kombinációjának ható kameraállvánnyal.
A következő állomás a kikötő volt, némi GPS tévelygés után, a parkolás egy jó drága helyen sikerült, amiből ráadásul még kijutni is hosszadalmas lett volna, de vettük magunknak a bátorságot, hogy átmásszunk a kordonon.
A szabadság egyik szimbólumaként számon tartott USS Constitution vitorlás fregatt a legrégebb óta aktív szolgálatban lévő hadihajó. Jelenleg is tengerészeket képeznek rajta, amúgy pedig afféle múzeumhajó.
Előtte egy modern haditengerészeti hajó állt, nem tudom, mi a neve, nem igazán hadihajó, mert fegyverzete jóformán semmi, csak egy Phalanx automata radarvezérlésű forgócsöves gépágyú volt a tetején.
A két hajóhoz csak egy reptérivel megegyező szigorúságú biztonsági ellenőrzés után lehetett bejutni, ahol már vagy húszméteres sor állt.
Közben megéheztem és a kantinban vettünk némi ennivalót, egyszerű, de finom volt, részemről fish&chips, útitársamnak pedig BLT (Bacon, Lettuce, Tomato, ez olyan tipikusan amerikai melegszendvics) és egy-egy sör.
Befalatoztuk és úgy döntöttünk, látva az azóta csak hosszabbá vált sort, hogy inkább a túloldali szárazdokkban látható USS Cassin Young második világháborús rombolót nézzük meg, mert nála nem volt sorbanállás.
Érdekes volt végigmenni rajta, még sose voltam hadihajón, nem lehetett könnyű élet ezeken a hajókon. Ez a romboló konkrétan két kamikazetámadást is túlélt amúgy.
Utána bementünk a Constitution múzeumba - na, ez nagyon tetszett! Így kell történelmet és hagyományt bemutatni érdekesen, érthetően, gyerekek számára is izgalmasan és sok információval, átélhetően.
Volt először is egy vetítőrem, ahol a hajóval és a múltban rajta szolgáló emberekkel lehetett megismerekedni egy kis fantáziajáték keretében, majd azt is megérthettük, miért is vált olyan fontos amerikai szabadság- és hősiességjelképpé ez a hajó.
Azt hiszem, a legjobb hazafiasságra tanító film volt, amit valaha láttam. Emberi, érthető, kicsit néhol humoros, kicsit talán iskolás, de szerencsésen nélkülözte azt a csöpögő pátoszt, tragikus mártíromságot, mellveregető múltidézést és sértődött önsajnálatot, ami általában jellemzi a magyar hazafias megközelítést.
Igaz, ők kevesebb elcseszett történelmi döntéssel és vereséggel vannak megverve.
Aztán a hajó építésének politikai és gazdasági hátterével ismerkedhettünk meg, majd bemutatták az építés folyamatát, makettek és életnagyságú részletek segítségével magyarázták el a fregatt szerkezetét. Később a fegyverzettel, a felszereléssel, legénységgel, az öltözékkel ismerkedhettünk meg, megtudhattuk, milyen küldetései voltak (a sors érdekes iróniája, hogyan ismétli a történelem önmagát: a fregatt Tripolit lőtte annak idején napokon át, hogy a Földközi-tengeren macsózó helyi rosszfiúkat megnevelje, akik rendszeresen fosztogatták az amerikai kereskedelmi hajókat).
Az emeleten pedig egyfajta szerepjáték kezdődött, életnagyságú, korhű öltözetű figuráktól tudtuk meg, ki miért szerződött a hajóra, leülhettünk a toborzóirodába és kikérdezhettük egymást, alkalmas lenne-e tengerésznek, megnézhettük, mit vihettek fel a hajóra, milyen volt a tisztek és a legénység szállása, milyen a napi rutinjuk (hajnali négykor kelés, aztán négy órás váltásokban munka és pihenés), milyen kiképzésük volt, milyen fegyvereket használtak, milyen volt, ha valakinek a sebesülés miatt amputálni kellett egy végtagját és hasonló dolgok.
Újabb filmet lehetett látni a korabeli rajzokból, festményekből, melyek a csatáit mesélték el, egy ízben két angol fregatt ellen is egymaga győzni tudott, mégpedig olyan trükkel, hogy a csata közben a kapitány rükvercbe kapcsolt, így vonva ki magát az ellenséges tűz alól, ami azért egy háromárbócos vitorláshajó esetében nem kis teljesítmény és csapatmunka lehetett...
Volt egy interaktív úszó modell is, ahol az ember állítgathatta a vitorlákat, hogy kipróbálja, hogyan is történhetett ez.
Végül az hajó utóélete, egy időben házszerű ráépítéssel valami bevándorlási fogadóhajó is volt, sokáig állt lepusztulva, majd a múlt század közepe táján először iskolások gyűjtöttek rá országszerte, hogy felújítsák és sikerült is.
A múzeumból aztán Lexingtonba hajtottunk, szintén némi GPS-félretájolás után, kis késéssel megérkeztünk egy Starbucksba, ahol afféle civil kezdeményezésként rendszeresen akusztikus koncerteket tartanak amatőr előadók, lényegében bárki jelentkezhet, igaz fél év az átfutás, mire sorra kerül.
Kellemes kis country jellegű zene volt, egy ismerősöm játszott, azért is mentünk el.
Innen hazaérve mi is felkaptuk a gitárokat és próbálkoztunk ezzel-azzal, megegyezve, hogy fél év talán elég lesz begyakorolni pár számot. :)
