Ez a szombat bizonyos szempontból fordulópont volt. Talán az első nap, mikor kicsit „otthon” éreztem itt magam, de legalábbis kevésbé volt meg az a kényelmetlen sürgető, nyomás alatti érzet. Laza, lusta szombat, derűs és biztató, elnéző, álmodozó mosollyal. Utólag jöttem csak rá egyébként, épp egy hónapja annak, hogy megérkeztem).
Kezdődött azzal, hogy péntek délután a cégtől kifelé jövet éreztem, a derekamban határozottan múlt a fájdalom, jelentősen csökkent. Mikor kiértem a parkolóba, a napnyugta szép felhőkkel fogadott, alul estébe hajló kéklőn, felül enyhén bíbor derengésbe fordulva. És a tóról (Cow Island Pond, tulajdonképpen nem is tó, most nézem csak, hogy folyó, de olyan nyugis, mintha nem is folyna, bár a "pond" valóban tavacskát, jelent) eltűnt a jégtakaró. A bérelt Pontiac Vibe-be bedobtam a hátizsákot és odaballagtam a tópartra. Végül is semmi különös, fák, zsombék, nádas, de pár madár ugrándozott már a parton, ennek nagyon megörültem, eddig ugyanis aránylag kevés madarat láttam. A víz lágyan fodrozódott az enyhe szélben, a szemközti parton jól látszottak a faházak (itt a legtöbb ház ilyen), bár még itt-ott piszkosszürke halmokban a hó utolsó utóvédjei kitartottak, de a tavasz már megjött, ez egyértelmű volt. Kicsit nyaralóhely hangulata volt.

A jókedvemet persze az is gerjesztette, hogy megkaptam az első fizetési csekkemet, sőt, mivel kéthetente van fizetés, de az előzőből valamiért kimaradtam, mindjárt kettőt. A nettó kicsit kevesebb mint számítottam – de hát nem voltam tisztában pontosan a levonások mértékével, van szövetségi adó, egészségbiztosítási járulék, TB járulék, állami adó. De ez kb., száz-egynéhány dollár eltérést jelent az előzetesen becsülttől, nagyságrendjében elhanyagolható.
Más kérdés, hogy a csekkel nem tudok mit kezdeni, míg nincs bankszámlám, így megint azt kell csinálni, ami előzőleg a költözési támogatással történt: a csekket Keith nevére engedményeztem, majd ő felvette készpénzben a bankjában és odaadta nekem, illetve eddig Mary fiókjában tároltuk, amíg a berendezkedésem tartott, de most elkértem, mert teljesen kifogytam a forrásaimból.
Azért kicsit elkeserítő, hogy kb. 800e Ft ment el eddig egy hónap alatt, igaz, nulláról be kellett rendeznem egy üres lakást, plusz a megélhetésem és egyéb napi kiadások... Majd készítek egy részletes költségvetést és egy kimutatást, nagyjából milyenek az árak itt, ez megér egy külön cikket
A "szokásos" esti lakberendezési vásárlási programban ezúttal egy új takarót vettem, mert az eddig Ikeás tolltöltésű túl melegnek bizonyult, folyton leizzadtam reggelre, beszereztem hát egy vékonyabb, jó puha, plüss takarót. Érdekes, itt egyáltalán nem lehet – legalábbis az általam eddig megtalált helyeken – gyapjú ágytartozékokat kapni, otthon pedig aránylag kedvező áron lehetett akár a Tescóban derékaljat, takarót, párnát beszerezni. Azt valahogy jobban szerettem.

Vette egy rizsfőzőt, igaz, voltak kétségeim, hogy ez mennyire válik majd be. A tapasztalat vegyes. Este nekiláttam megfőzni egy nagy adag hosszú szemű, indiai Basmati barna rizst. Előtte persze gondosan áttanulmányoztam a User Manualt, de volt pár zavaró dolog, először is ez a fajta rizs nem volt benne a táblázatban, másodszor a hozzá adott rizsmérő pohár űrtartalma nem egyezett meg a szabványos mérőpohárral (bár tudnám, mi az... itt mindent így adnak meg, hogy „1 ¾ cup”), állítólag éppen ¾ normál pohárnak felel meg a rizspohár. És ez persze némi keveredésre ad okot, mivel a rizst a saját mérőpoharukkal megadva írják, a vizet meg szabvány pohárral... ráadásul a rizs dobozán egész más mennyiséget, sokkal többet írtak elő, mint a rizsfőzőhöz adott táblázatban. Én inkább az előbbihez tartottam magam.
Ami a főzőt illeti, az ilyen. Tulajdonképpen van egy külső üst egy fűtőszállal, meg egy belső, és egy normál fedő, gőzkieresztő nyílással, lehet a tetejére egy pároló kiegészítőt tenni.
Nem olyan szofisztikált, mint koreai exem kukta-rendszerű, megnövelt nyomású, digitális főzője, Eredetileg olyasmit akartam venni - Zojirushi, biztos japán – de egyetlen áruházban se lehet kapni, csak online megrendelni, az meg 3-4 nap, mire megjön, de ez a kisebbik gond, a nagyobbik, hogy ezt is csak amerikai bankkártyával tudnám kifizetni, az meg nincs...
Kimértem hát a rizst, a vizet, aztán bekapcsoltam és lélegzetvisszafojtva figyeltem. Persze úgy 10 percig semmi se történt, aztán felgyorsultak az események, beindult a forrás és egyre jobban kezdett bugyborékolni. Eleinte csak a gőzkieresztő nyíláson, de később a fedő körül mindenhol köpködni kezdte a vizet, győztem törölgetni, fél méteres körzetben körülötte tiszta dzsuva lett minden. Ez így ment kb. 15 percen át, mikor is már egyre kevesebb lett a víz és nem volt mit köpködnie. Mindenestül kb. 40 perc alatt készült el. A rizs amúgy jó lett, csináltam hozzá tartármártást, azzal ettem. De nem tetszik ez a dolog így. Persze nem kizárt, hogy rosszul mértem a vizet, túl sok lett, azért köpködött (visszaolvasva a felhasználói visszajelzéseket a termékről - amit szokásomtól eltérően nem a vásárlás előtt tettem meg, lévén ez most hirtelen felindulásból történt-, alighanem valóban a víz mennyisége, illetve keménysége a probléma, majd megpróbálok valami szűrőt és lágyítót beszerezni). Még egy próbát teszek majd, de ha akkor is ilyen rumlit csinál, inkább visszaviszem. Hálistennek, azt tapasztaltam, hogy itt nagyon könnyű a nem tetsző terméket visszavinni, sehol nem kekeckednek úgy, ahogy nálunk szokás, hogy nem vesszük vissza, vigyem szervizbe, meg nem fizetik vissza, csak kicserélik ugyanilyenre, vagy levásárolhatom a boltban... nem, itt indoklás nélkül visszaveszik és a pénzt visszateszik a kártyára.
Még akkor is, ha már használtam a terméket. Korlátozott időtartamon belül visszavihetem. Végül is ennek így kéne működnie.

Vettem megint egy másik vörösbort, ezúttal dél-afrikai Cabernet Sauvignon. A mi villányi borainkhoz képest kevésbé karakteres és édesebb is, nem nevezném még félszáraznak se, legfeljebb félédes. De nem rossz.
Tehát jót vacsoráztam, az új takaróval az alvás is jobban sikerült. Ja, és még el is mosogattam, mivel a mosogatógép nem működik már egy hete, hiába ígérte a tulaj képviselője, hogy megcsináltatja.

Reggel gyönyörű napsütésre ébredtem, a derekam alig fájt, új tapasztalatra pályáztam, ezúttal összeraktam a Bullet Express nevű konyhai mindenes gyümölcslékészítő részét. Na, igen, ez az a cucc, amit mindenféle ilyen tévéshopos reklámokban látni.
Nem, nem léptem a tévéshopos agymosott vásárlók táborába. Elolvastam több tucat vásárlói visszajelzést a neten erről a készülékről (az Amazon is árulja), nagyjából fele-fele arányban kapott negatív és pozitív véleményt, de nekem úgy tűnt – és ezt a pozitív vélemények írói is megerősítették – hogy akiknek nem működött jól, azok egyszerűen nem megfelelően használták, nem olvasták el a leírást. Miután egyik kedvenc boltomban (Bed, Bath and beyond) 99-ről 59 dollárra leárazva láttam, úgy döntöttem, ennyit megkockáztatok, megvettem több mint egy hete. Eddig dobozban volt, ma reggel kivettem, elolvastam az útmutatót, elmostam, összeraktam.
Aztán feldaraboltam fél-negyed darabokra pár almát, körtét, hámozott narancsot, mangót – jut eszembe, tudtátok, hogy az Ikeás sajtszeletvágó a lehető legjobb eszköz a mangó hámozására? - banánt és pár darabot beletettem a tartályába, aláraktam egy nagy, 3.3 deci körüli poharat.

Apropó, ez az Ikeás pohár mindig a gyerekkorom strandélményeire emlékeztet, akkoriban a lángos, palacsinta, hurka-kolbász, hekk mellé ilyen poharakban adták a málnaszörpöt, vagy felnőtteknek sört is...

A gépet elindítottam, biztató zúgás után szépen csordogálni kezdett a lé a pohárba, ahogy jönnie kell, aztán tettem még bele, még, még, végül már kicsit aggódtam, hogy túlcsordul, de nem lett gond.
Már előre nyaltam a számat, mikor leállta gép, óvatosan megvártam, míg az utolsó csepp is belecsordul a pohárba, majd mohón a számhoz emeltem.
Hűűűűű.... „Állat!!!!!” suttogtam elkerekedett szemmel, ahogy kortyolgattam a saját készítésű multivitamin italomat (nemröhög, eddig nekem nem volt még ilyenem). Tényleg, annyira finom, krémes, habos, igazi íze volt, egy időre elment a kedvem minden gyári gyümölcslétől. Megittam fél pohárral, majd mivel még a gyümölcsnek a felét se használtam fel, újabb poharat tettem a gép alá és elindítottam még egy menetet. Ez is tele lett, ennek már más íze volt, hiszen másfajta gyümölcsök kerültek bele. Végül a maradék gyümölcsből még éppen újratölthettem az előző feles poharat.
Reggeliként ezt szépen meg is ittam, többször is hitetlenkedve ismételgetve az „Állllat!!!” és „hát ez isteni jó” kifejezéseket. Igaz, annak idején kedvesem is megörvendeztetett még elutazásom előtt párszor frissen facsart gyümölcslével és az is nagyon finom volt, itt talán a plusz az volt, hogy magam csináltam és a saját munkám gyümölcs(lev)ét élveztem.
Igaz, utána kicsit sok a mosogatnivaló, mert a gépet mielőbb ki kell tisztítani, de ennyit megér. :)
Utána felcihelődtem, hogy keressek egy wifit a beszélgetéshez, kinéztem az egy mérföldre lévő Starbucksot, ott tudom, hogy mindig van ingyen wifi, beírtam a kölcsön GPS-be, pár perc alatt oda is értem. Rendeltem egy Cinammon Dolce Latte közepes kávét, egy multigrain bagelt meg egy morning bun-t, ami tulajdonképpen egy kicsit felfújt kakaós/fahéjas csiga.
Míg készült, lepakoltam a cuccomat és a pultra kitettem a Mac-et, bekapcsoltam. Mire meglett minden, már rá is kapcsolódtam a netre és hamarosan beszéltem kicsit Anyuval, majd kedvesemmel hosszasan, nagy lelkesen meséltem neki, milyen jól alakultak a dolgok. Utólag úgy tűnik, kicsit túlzottan is egyoldalú voltam, nem hagytam szegényt szóhoz jutni, de olyan jólesett ezt a pozitív változást elmondani, egyszerűen nagyon beszélhetnékem volt, fel se tűnt, hogy „elnyomtam”...
Utána még egy 10 percet sétáltam a környéken, majd elmentem – szokás szerint – lakásfelszerelést vásárolni. Jó sokáig elvoltam ezzel, közben érdekes esemény volt, hogy orosz szóra lettem figyelmes egy barkácsáruházban, egy fiatal pár beszélgetett egymással, egy kis tétovázás után megszólítottam őket „mi kelet-európaiak tartsunk össze” alapon, kicsit beszélgettünk, kezet ráztunk, ha jól értettem, ukránok (de remélem, nem a maffia). Mindenesetre a globalizmus érdekes megnyilvánulása, amikor egy magyar és egy ukrán egy amerikai áruházban oroszul beszélget. Vagy internacionalizmus? Esetleg multikulti? A fene se tudja, de tetszett a dolog.
Viszont ezekkel a vásárlásokkal úgy el tud menni az idő... az a baj, hogy részben a már említett ideiglenesség miatt, részben a természetemnél fogva néha nagyon „tökölős” vagyok, hosszú percekig nem tudok dönteni, megvegyek-e valamit, aggódok, hátha nem lesz jó, hátha túl sokat költök rá, vagy éppen máshol nemsokára jóval olcsóbban látom, és az hogy fog bosszantani – máskor meg könnyű szívvel kiadom nagyobb összeget is, ha valamiről, aminek létezéséről esetleg pár perccel azelőtt még fogalmam se volt, hirtelen úgy látom, hogy milyen hasznos és ötletes dolog és feltétlenül szükségem lesz rá.
Pedig általában inkább megfontolt vásárló voltam mostanában, sőt a „frugal” viselkedést néha talán túlzásba is vittem – de emögött mindig ott van az, hogy bármit is veszek, csak két évig lesz használatba, akkor meg nem szabad sokat költeni rá, hiszen az elektromos cuccok nagy része otthon használhatatlan, mivel csak 110 volton működnek, az itteni szabvány szerint.
Bútorból is csak a feltétlenül szükségest vettem, hiszen attól úgyis nehéz lesz megszabadulni, abból is az Ikeás, legolcsóbb kivitelt – ez néha persze megbosszulja magát, a kényelmesnek hitt karosszék – igaz, kb. fele áron volt, mint a többi – sajnos kissé merev, nem éppen nyugis ejtőzésnek kedvez, az irodai szék se valami jól támasztja a hátam, a támla dőlésszöge fix... a számítógépes asztal viszont majdnem teljesen ugyanaz, ami otthon volt, így az már nem okozott meglepetést.
Azért ma is volt pár sikerlémeny: a fürdőszobába mindenképpen kellett valami plusz polc, mivel a szintén újonnan vásárolt Waterpik szájzuhanyt (ami egyébként a kissé kétértelmű és pikáns orális irrigátor névre hallgat) nem volt hová tennem. De mivel hely nem nagyon van, fúrni meg a falba nem lehet, beindult a szokott MacGyver fantáziám, és azt eszeltem ki, hogy a fűtés légkifúvónyílásának rácsa éppen alkalmas arra, hogy egy ráakasztott dolgot megtartson. Így némi méricskélés után (már hüvelykben számolom!) felírogattam a paramétereket és a barkácsáruházak egyikében kaptam egy alkalmasnak tűnő fürdőszobai, pontosabban zuhanyzói polcot, amit a zuhanyozó felső csövére szokás amúgy ráakasztani, de én három Ikeás konyhai kampó felhasználásával (amit még előzőleg „jó lesz ez még sok mindenre!” felkiáltással vettem meg, és milyen igazam lett!) szépen felaggattam a rácsra, elég stabil, nem fog leesni, nem is mozog.
Aztán rájöttem, hogy a megoldásnak az a szépséghibája, hogy az egész kicsit előre dől, így a szájzuhany nem lesz vízszintben.
Leszedtem hát és először két fogóval megpróbáltam a fő tartórudakat meghajlítani, de csak azt értem el vele, hogy a festék lepattogzott róla. Rájöttem, hogy ide más megoldás kell, valami, ami erős, vékony és azon feltámasztva két oldalról megnyomva meg tudom hajlítani, némi keresgélés után meg is találtam az ideális jelöltet: az amúgy szerintem rém ronda, de funkcionálisan használható és olcsó Ikeás fogas alsó tartóvasa. Sikerült is a művelet, visszatéve már közel vízszintbe került, és éppen belefért a Waterpik a rekeszbe (haha, nem csoda, percekig méricskéltem a polcokat a barkácsboltba, míg emellett döntöttem).
Az autóban egyébként még reggel átálltam a szokásos rock-adóról a WGBH bostoni nonprofit adóra, ezen tegnap este hazafelé böngészve az adókat nagyon jó kis jazzt fogtam. Ma pedig szintén jó zenék voltak, a Starbucksból eljövet pedig egy érdekes novellarészlet, nagyon tetszett, még ha nem is tökéletesen értettem mindent, de a hangulat, az érzések átjöttek, arról szólt, hogyan forgatta fel az iraki háború egy ott szolgáló katona és az otthon maradt családja életét.
Később délután egy amolyan népzenei műsor volt, először mexikói és egyéb, Amerika déli részén honos zenékből, később pedig a közelgő Szent Patrik napra tekintettel ír zenés műsort adtak, amolyan beszélgetős-zenés show. Este pedig már itthon ráhangolta az Eriktől örökölt kis rádiót, hálistennek sikerült az elavult, vacak tekerővel is elég tisztán befognom, legutóbb épp valami vetélkedő volt, olyasmi, mint annak idején volt nálunk a Senki többet? Harmadszor – szellemi árverés, vagy éppen az a vetélkedő a Juventuson, amiben majdnem nyertem egy kenyai utat még az első Jurás évemben. De mivel eléggé amerikai nyelvi élcekre épült, egy idő múlva feladtam, hogy kövessem és bekapcsoltam a Mac-et, az iTunes pedig játszani kezdett egy mixet a külső winchesterről. Mindenképpen kéne valami normális rádiót vennem, valamiért rosszul bírom a csendet és otthon a szabadidőm nagy részében az MR1-Kossuthot hallgattam, ez a bostoni adó műsorstruktúráját és értékrendjét tekintve valami hasonló lehet, ilyet szeretek hallgatni és nyilván az igényesebb beszélgetős műsorokkal fejleszthetem a nyelvtudásom is.
Erről jut eszembe, ma azért nem csak ételt meg lakásfelszerelést vettem, hanem két könyvet is, az egyikben Tony Horwitz Amerika felfedezőinek Kolumbusz előtti  és a Mayflower közötti időszakának históriáját taglalja rendhagyó módon, no meg a rákövetkezőket is, jónak tűnik. Vettem egy hangoskönyvet is, illetve kettőt, de az egyiket itthon már nem találtam, vagy a pénztáros csúsztatta mellé, vagy a bevásárlókocsiban esett ki, vagy a kocsiban maradt, kicsit bosszant, ha nem ez utóbbi, nem az ára miatt, 4 dollár volt, hanem mert érdekelt. A másik is érdekesnek igérkezik: The world without us.
A könyvnek nagyon örülök, már elkezdtem, rosszul viseltem, hogy nem volt olvasnivalóm, persze, neten meg gépről olvashattam volna, de az nem ugyanaz, meg ez ráadásul új dolog és angol... azt tervezem, hogy hamarosan veszek egy Kindle-t és nekiállok e-könyveket beszerezni. Prof barátom nagyon komolyan foglalkozik blogján az e-könyv témával, érdemes elolvasni, sajnos a magyar nyelvű kínálat szerinte is lehangolóan szegényes.
Hopp, azt el is felejtettem mondani, hogy még ezelőtt, kora este nekiálltam kenyeret sütni! Bizony, pár napja vettem egy kenyérsütőt is és elhatároztam, hogy ma akárhogy is, de sütök vele. A bevásárlás során be is szereztem minden hozzávalót, persze más, mint otthon. Vettem hangzatos nevű King Arthur kenyérlisztet meg teljes kiőrlésű lisztet (itt persze minden organic, meg natural, és természetesen a lisztnek is van saját honlapja – na, majd erről is írok egy külön bejegyzést). Az élesztő csak poralakban kapható, szejtánt nem találtam, igaz, a nevét se tudom, hogy pontosan kiderítettem-e, végül is alighanem az a gluten lesz – na de errefelé az organic mellett a gluten-free a másik lépten-nyomon hangoztatott jelszó.
Végül is mindegy, mert úgysincs nálam a régi receptem, amit otthon használtak, meg ez egy elég egyszerű kis kenyérsütő gép, csak automata a programja, nincs egyedi programozhatóság rajta, mint az otthoni szuper Hauseremen. De gondolom, jó lesz. Pozitív, hogy kis kenyeret süt, tehát nem fog rám száradni vagy megromlani.
A mértékekkel megint csak voltak problémák, megint nem tisztességes mértékegységben, hanem teáskanálban, evőkanálban meg pohárban adnak meg mindent... kimértem a cuccokat a teljes kiőrlésű kenyérhez (bár a géphez adott recept szerint a teljes lisztmennyiségnek teljes kiőrlésűnek kéne lennie, ilyet azonban még sose hallottam, mindig úgy tudtam, hogy max. felerészben kell normál liszttel keverni, mert túl tömény lesz és nem sül meg rendesen), így önkényesen módosítottam, és harmadrészben a kenyérliszttel kevertem.
Bekapcsoltam, öt perc múlva már látszott, hogy így is túl tömény, nem nagyon áll össze dagasztás közben, jócskán kellett még hozzá vizet adagolnom.
Amíg dolgozott a gép, megvacsoráztam, kíváncsian bontottam ki a kíséreltképpen vásárolt Farmer's Cheese névre hallgató tömböt, és felujjongtam, hiszen ez nem is sajt volt, hanem pontosan az a fajta, hazaihoz nagyon hasonló túró, amit hiányoltam eddig, hiszen a Cottage Cheese inkább afféle apró, darabos, nálunk inkább „friss sajt” néven megtalálható, talán olaszos jellegű dolog volt, ami nem rossz, de mégse igazán ezt szerettem meg otthon, pedig nekem a túró mindennapi kenyerem volt, hogy ilyen művészi képzavarral éljek. :)

Csak úgy mellékesen, a supermarket, ahol vettem, mindenféle jó kis receptet is ajánl a honlapján, többek közt a Liptói túrót is - magyar paprikával! :)

Kicsit aggódtam, mert a dagasztás vége felé nagyon küszködött a keverőlapát, néha hosszabb időre is megállt és nekifeszült, elég masszív tömb lett a tészta. Féltem, hogy leégeti a motort. Aztán mégse, második dagasztási ciklus elkezdődött és tekerte megint, hirtelen felindulásból beledobáltam pár kiskanál olajban eltett szeletelt fokhagymát (ezt is kísérletképpen vettem), csak hogy kicsit megbolondítsam.
Most már megsült és kellemes frisskenyérillat tölti be a lakást, nagyon izgatott vagyok, milyen is lett, de majd csak később derül ki, ha kihűl. Most vettem ki, külsőre egész jó, pofás kis vekni, az illata is jó. :)
Még hagyom hűlni legalább negyed órát, aztán felvágom. Az első kenyerem! :)

Na, felvágtam... és meglepődtem. Wow, illetve dehogy, erre nagyon nem szeretnék rászokni, még ha itt ez is a természetes, tehát hűűűű, a formája, a textúrája, az állaga, a színe teljesen rendben van, nem csak ahhoz képest, hogy ismeretlen anyagokból, ismeretlen géppel készült, hanem úgy általában!
Az íze azért nem ennyire tökéletes – de tudom, miért: már a második dagasztás közben eszembe jutott, hogy jaj, a sót meg kihagytam... szóval kicsit sótlan... és a fokhagyma se érezhető. De sebaj, ha megkeni az ember – például a reggeli bagelhez kapott krémsajttal, hogy adjunk az multikulti integrációnak is egy adaggal – teljesen jó.

Vörösbor, sajttal és friss kenyérrel – nem éppen éjféli diétára való, de nem hagyhattam ki, az első igazán jó itteni napom zárása az első kenyérrel. :)